Agria 19. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1982-1983)

Korompai János: A levélíró Gárdonyiról

„Ne erőlködj ... Bajlódásod oka: elfelejted, hogy mindent lehet röviden, vagy ablakokkal, ugrásokkal, elsorolás rövidségével..." d) írónk jól ismerte a nyomdászokat. Szinte kezdettől elérte, hogy kéziratait különlegesen kezeljék. Rá nem volt érvényes a szabály : kéziratot nem adunk vissza. Az egri múzeum anyagában több ezer lap nyomdát megjárt kézirat található. Gárdonyi gyakran a kézirat első lapjának felső szélére írta üzenetét a „Szedő urak" részére. e) Az előző fejezetben, a „levél filozófiája" bemutatásakor - az 5. pont alatt — számos idézettel bizonyítottuk, hogy Gárdonyi a kész írást, akkor is ha csak levélről volt szó, nem igyekezett kiadni kezéből. Ez a vélemény és gyakorlat igen korán kialakult nála, hiszen a most vizsgált levél 1901-ben keletkezett a „filozófia" tételeit pedig közel húsz évvel később szövegezte meg. A „várj a kibocsátással" tehát alapelv volt számára. f) Az a kérdés, hogy mi „mozgatja" az írót, eszünkbe juttatja Gárdonyi erre vonatkozó vallomását: „Kezdetben a művész önző célt szolgál, aztán magáért a művészetért dolgozik, aztán szemayét is, művészetét is odaajándékozza a társadalomnak." g) Már a tervezett könyv írásának kezdetén a kiadás gondjának megoldásához ígér segítséget Gárdonyi. Jól tudja, hogy a megjelentetés minden szerző legnyomasztóbb gondja. h) Gárdonyi egyre közelebb kerül levelezőtársához: úgy biztatja, mintha valóban közös munkához láttak volna, közös célt szolgálnának, közös hasznot várnának, i) Ez a mondat akaratlanul is újra a „Mézet a hiúságnak" előírást juttatja eszünkbe, j) Az előző levelek befejező záradéka egyszerűen „tisztelettel" volt. A most először alkalmazott udvariasabb forma szintén a közeledést mutatja, k) A pár sornyi utóiratot grafitceruzával írta a levél végére. Fontosnak tartotta megmagyarázni, hogyan keletkezett a levél kelte és feladása közötti három hetes késedelem. A negyedik levél* „1901. X. 19.

b Kedves uram

c Az ön vázlatos tervrajza a második kötetről

d elkábít engem gazdagságával és nagyszerűségével. Csak bőven uram mindent és részletesen, s különösen ott ne sajnálja az időt, ahol a fejtegetései egyúttal ujjmutatások a jövendő zenészeinek. Vagyis: a munkája második részében ne az a gondolat vezérelje, hogy a magyar művelődés történelmének ír egy eddig hiányzó kötetet, hanem az, hogy amikor a jelen és a jövő zenészei lapoznak az ön munkájában, ebből erőt és irányt szerezzenek maguknak. Ez okból különösen a XI. fejezet

e tervéhez ajánlom, hogy kemény tilalomfát állítson ebben az idegenségbe kalandozó zenészeknek, ön tudja, hogy a mi zenészeinket germán dajka szoptatta és fülüket folyton nyugat felé hegyezik. A magyar zenésznek pedig hideg köszönéssel kellene elhaladnia a nyugati zene mellett, s lélekkel és szívvel a magyar zene fejlesztésére kellene magát vetnie. De a magyar zenének eddig csak egy pápája volt: az öreg Erkel

f s ő se bírt annyi energiával és önállósággal, hogy az olajos főzésről le bírt volna mondani. A magyar zene várja az ő zenei Petőfijét, aki a népköltészet erős várába szállva megteremti azt a magyar zenét, amely diadalmasan vonulhat be a klasszikus zene irodalmába. Az ön könyvének kell annak az alapvető munkának lennie, amelynek talajából a jövendő magyar zenészei kikelhetnek, önnek a történelmi tárgyalás közben folyton kétfelé kell hánynia a gazt és a tulipánt.^ Folyton kell látnunk, mi a betolakodott idegenség és mi a hazai; úgy hogy aki végére ér a munkájának, mikor azt leteszi, maradjon a lelkében nyereségül a magyar zenének tiszta körülköszörült brilliántja: a határozott tudás, hogy hogyan dolgozzon, ha magyar zenét akar művelni; hogyan vigye bele a magyar lelket minden műfajba a katonai jelszólamoktól fel az operáig. A magyar népdallal kell a legtöbbet foglalkoznia. A Bartalus-féle

h gyűjteményt és a Limbay-féle

1 nagy kollekciót nézze át nagy gonddal és szedje ki belőle a legegyszerűbb és 286