Agria 18. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1980-1981)

Bodó Sándor: A magyar állattartás történeti kérdéseihez

csordások végezték el a fejés munkáját. Az előbb említett kunhegyesi adat mellett Kunszentmárton borjúpásztorát 1745-ben a szokott fizettség mellett „50 vagy hatvan tehenekk fejese" illette, „mellyért tartozik Helységünk ord. Bírájának Helységünk Szükségeire íiz idest 10 icze vajat bé hozni."

93 Ugyanilyen értelemben ír Andrásfalvy Bertalan a sárközi tehénpásztor-bérlevelekről. Megállapítása szerint a bérlevelek legfontosabb tétele „a sor-fejés vagy zárás volt, vagyis az, hogy megállapodás szerint bizonyos időközökben a keze alá adott teheneket (a pásztor) a maga hasznára fejhette meg. A XVIII. században még a mester és pap bérlevelében is szerepelt néhány helyen."

94 Szintén pásztor fejt az erdélyi Ditrón is, ahonnan Földes László állapítja meg, hogy az első világháború táján „a tehéntej nyerésének, feldolgozásának új szervezeti formája jelenik meg: a tehénesztena. Ilyen régen nem volt."

9 5 5. A csorda-csordás kérdéskörben a társadalom közrendű tagjainak állatairól és azok pásztorairól esett szó. A földesurak, a vagyonos réteg állatállományának tartásmódjáról a korai időszakból még az előzőeknél is kevesebbet tudunk. Annyi azonban bizonyosnak látszik - Györffy György ésMakkay László egybehangzó megállapítása szerint —, hogy a földesúri magángazdaságok állatállományuk nagyságából következően már a XI. században külön legeltették méneseiket, szarvasmarhacsapataikat, juhnyájaikat és kondáikat.

9 6 Ailodiális jellegű szarvasmarha-állományt találunk a XIV—XV. században is,

97 bár a nagybirtokok gazdasági leltárai nem mutatnak ebben a korban hatalmas marhanyajakat.

9 8 Számolnunk kell viszont azzal a gyakorlattal, amire konkrét adatot csak 1769-ből ismerünk, hogy a földesúr a faluközösség nyájával együtt pásztoroltatta szarvasmarháit.

99 Föl kell tehát tételeznünk, hogy a XIV. századtól kezdve — amikortól a hízott szarvasmarha nyugat-európai exportja megindul

100 — ,de különösen a XV—XVII. század folyamán a városi, valamint a mezővárosi polgárok kezén összpontosult a marhaállomány jelentős része.

101 A bérelt vagy birtokolt kiterjedt pusztákon ekkor teljesedett ki az árutermelő külterjes marhatartás,

102 amelyet a Dunától keletre eső területen a XVII-XX. század közötti időkben igen nagy, sokszor ezret meghaladó számú nyájak jellemeztek.

103 E tartásforma, vagyis a szakirodalom által extenzívnek,

104 pusztainak., ridegnek, szilajmk nevezett állattartás mintáját, előzményét minden bizonnyal a vagyonos ré:eg, a földesurak állatállományának XI—XIV. századi tartásmódjában kell keresni. 6. Visszakanyarodva a paraszti tömegek állattartásának rendjéhez, vizsgáljuk meg a faiusi-mezővárosi kommunitások közös nyájainak létrejöttére vonatkozó adatainkat. Balogh István az 1796-os szabolcsi pásztorösszeírás és más adatok alapján mondja, iiogy „a XVIII. század végén a pusztákon legelő nyájak (gulyák, csordák, ménesek, sertésés juhnyájak) nagyobb hányada már a községek vagy a városok elöljárósága felügyelete alatt a községek vagy az állattartó gazdákból álló gazdaságok által fogadott közös pásztorok őrizete alatt volt." S hozzáteszi: „bizonyos, hogy a Tiszántúl jelentékeny pusztai legelőin (Hajdúság, Nagykunság, Debrecen), a mezővárosok és városok külső pusztáin a XVIII. század végére az egyéni tőkegazdák állattartási rendjét a közös legeltetés rendje váltotta fel."

105 Mákkai László az előbbiek kapcsán annak a véleményének ad hangot, miszerint nem „lehet kizártnak tartani, hogy már igen korán létrejött a falu egyes gazdáinak közös legeltetése, amelyet Balogh István a XVIII. század klasszikus formájának tekint, holott talán csak az okleveles említés híján nem ismerjük korábbról."

106 Nos, a pásztorról, csordásról szóló korai emlékeink között - mint erre korábban már utaltam - csak a XV. század elejétől találunk olyan adatot, amely szerint a közös nyájak őrzőit közösség (Bártfa város elöljárósága) fogadta fel és javadalmazta. Hasonló jellegű adatokat szép számmal idéztem a XVI—XVII. századból, s ezek az alábbiakkal együtt bizonyítják, hogy a közös nyájak állításának gyakorlata egy lassú, több századon át tartó folyamat végeredménye. 296