Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 16.-17. (1978-1979)
Szabó János Győző: Árpád-kori telep és temetője Sarud határában IV.
Dolgozatunk II. részében az utódok XII. századi településének lélekszámát vizsgálva hasonlóra következtettünk. Az akkori falu gazdasági alapját pedig a lótenyésztésben jelöltük meg. Mindezek a X—XI. századi temetőnkre vonatkozólag két tanulságul is szolgálnak. 1. Nem lehet vitás, hogy a X—XI. sz.-i temetőnkhöz tartozó faluközösség létalapja is a pásztorkodás, a lótartás volt. 2. A népesség 100 év alatt lélekszámban számottevően nem gyarapodott. Talán azért, mivel a hagyományos gazdálkodást folytatva életformájuk és környezetük kialakult rendje nem engedte meg, hogy nagyobb közösségbe tömörüljenek. A X. századi kis sírszámü (nagycsaládi) temetők Szőke Béla meghatározását figyelembe véve a nagyállattartó nomadizáló vagyonos „középréteg" hagyatékát képviselik. Szőke állapította meg, hogy a magyar köznép nagyobb temetőkben, szegényes leletanyaggal temetkezett, de a régészeti tárgyformák sokban azonosak vagy hasonlók a középréteg emlékanyagával, az ú. n. Bjelo Brdo kultúra ennek csupán része és továbbfejlődött formája. 129 A történeti kutatás magáévá tette a fenti koncepciót. A legkorszerűbb megfogalmazásban legutóbb Maksay Ferenc írt az előkelők, a középréteg és a köznép: a X. sz-i társadalom Szőke Béla által definiált három alapvető rétegéről, Dienes István egyik tanulmányára is alapozva. 130 A „középrétegről" szólva..." a hivatásos harcosoknak az a csoportja, amely nem kísérte közvetlenül a főnököt, hol a vár közelében, hol a törzsfő (nemzetségfő) uralma alá tartozó terület peremén — nagycsaládnyi vagy inkább rokonokkal, szolgákkal kibővült kiscsaládnyi közösségekbe szétszórtan — őrködött a törzs (nemzetség) biztonsága fölött. A békés időket ez a réteg elsősorban állattartásra használta fel (a közel fekvő apró szállások számára előnyösebb lehetett a közös legeltetés). Helyét ugyancsak könnyen változtatta, ahogyan minderre a feltárt sírok és településnyomok értékeléséből következtetni lehet. A szegény nép szállásai... az előbbieknél általában népesebbek voltak, hiszen a földművelés már ezen a fokon is több embernek biztosított megélhetést a kizárólagos állattartásnál s ez a harcra kevésbé kész és nehézkesebben mozgó réteg a közös védekezésre is jobban rá volt utalva... Ma még alig tudunk választ adni arra, miként színezte a társadalom itt említett három rétegének települési szokásait az etnikumok, a törzsek elkülönülése; csupán annyi látszik kétségtelennek, hogy a beolvadás útján éppencsak megindult három kabar törzs népe (a magyar szállásterület északi részén) jobban őrizte a nomád életmód maradványait." 131A jelenlegi mérvadó álláspont szerint tehát Sarud-Báb népe, amely kicsiny közösségben élt és alapvető foglalkozása, gazdasági bázisa a lótartás volt, eredetileg vagy a „középréteghez" tartozott, vagy a nomád életmód maradványait jobban őrző kabar köznép X. sz. végi ill. XI. sz-i utódait képviseli. S mivel „a magyar szállásterület északi részéhez" Sarud is besorolható, ennélfogva a második alternatíva kézenfekvőbbnek látszik, sőt, jogosultabb! Hiszen Heves megyében, jóllehet csekélyke kutatási bázissal, az utóbbi 20 évben a X. századi temetőhelyek feljegyzett száma megkétszereződött. Mégis a több mint 40 lelőhely közül egyről sem feltételezhető, hogy kiterjedt, nagysírszámú temető volt. Az a gondolat, hogy ezen a vidéken köznép nem élt volna, természetesen abszurd. Honfoglaláskori lelőhelyeink ótörök helynevei is megtámogatják a kabar teóriát. Úgy tudjuk, hogy több kandidátusi disszertáció is foglalkozik a kabar etnikum honfoglaláskori emlékanyagának a meghatározásával és a kabar törzsek szállásterületeinek a körülhatárolásával. 132 Sajnos, amíg ezek a monográfiák közöletlenek, addig sötétben tapogatódzunk. E dolgozat szerzője főleg kronológiai témákban tájékozott, s ezért érdemlegeset Sarud-Báb etnikumának a kérdéséhez sem tud hozzáfűzni. Legfeljebb egy harmadik alternatívára hívhatja fel a figyelmet. Talán abból indulhatnánk ki a legcélszerűbben a fejtegetésünkben, hogy a XV. században ezen a területen lótenyésztésre specializált allodiumot létesítettek, amelyet erre nagyon alkalmasnak találtak, s hozzátehetjük, nyilván ennek itt nagy hagyományai voltak. Tudjuk továbbá, hogy a XII—XIII. században itt élő közösség lótartásból élt; másszóval lovászok voltak. Azt hiszem, hogy nehézség nélkül a XI. századi népességről is ugyanez feltehető. 73.
