Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 16.-17. (1978-1979)

Dancza János: Nevezetesebb egri árvizek a helyi sajtó tükrében

séges arra, hogy ezeket az akadályokat elháríthassák s a veszély tudatában ne engedjenek akár vasútépítés, akár bármi címen újabb torlaszokat állítani. Igazolásul, még pénzügyi akadályokat sem fogadhatunk el, mert akkor, amikor a város lakosságának vagyoni és életbiztonságáról van szó, akkor pénzügyi akadályokról egy 30 ezer lakosú és több százezer koronás költségvetésű városban beszélni sem lehet." A lap augusztus 12-i számában: A patakszabályozási vitához címmel Timon Béla főmérnök, a patakszabályozási-bizottság tagja meghökkentő választ adott a lap szerkesztőségének. Idézem a befejező néhány sort : „Azt hiszem ezek után könnyű megfelelnem arra a kérdésre, hogy „oly munkát végzett-e a bizottság, amely alkalmas volt az árvíz meggátlására?" Erre a kérdésre nem lehet más a válasz mint határozott nem! Azóta a majdnem két évtized óta, amióta én a bizottság tagja vagyok, erre a célra, még egy fillér sem állott a bizottság rendelkezésére. Már pedig, ha bizalomból nem lehet védőgátakat emelni, még kevésbé lehet — a semmiből." A választ a lap a következő megjegyzéssel nyugtázta : „Timon Béla úrnak tökéletesen igaza van abban, hogy a semmiből nem lehet védőműveket készíteni. Hiba azonban ha a város az áradás elleni védelmet oly kicsibe veszi, hogy arra a célra a semmit adja a bizottság rendelkezésére és hiba, ha ebben a bizottság megnyugszik." Az ég csatornái pedig, mintha csak cselekvésre sürgetnék a város vezetőit és a bizottságot is, nem vártak úgy, mint 1878-ban majd egy teljes hónapot, hanem egy hét múlva már újból alaposan ráijesztettek a városra. A vízgyűjtő területen megállás nélkül két napon át zuhogó esőzés úgy megduzzasztotta a patak vízét, hogy a lakosság rémülten nézte az újabb árvíz veszélyének a kibontakozását. Az Egri Újság augusztus 16-i számában „Az árvíz veszedelme" című vezércikkében foglalkozik az újabb árvízzel: „... Lassanként beleszokunk tehát abba, hogy tulaj donképen ártéren lakunk, ahol lehet lakni is, lehet üzletet is vinni — de csak úgy, ha számot vetünk azzal, hogy időnként kiont bennünket a vízáradás mint az ürgét." Belül „A fenyegető pusztulás" cím alatt írja le az újabb áradás eseményeit: „Ahogy fölvirradt reggel a város lakossága, rémülve vették észre, hogy mily magasra fölemelkedett a patakmederben az áradás. Fridi Gyula rendőrkapitány telefonon érdeklődött a felsővidéki községeknél a várható veszedelemről. És a nyert telefonértesítések alapján rendőröket küldött a belvárosi kereskedőkhöz, figyelmeztetve őket, hogy miután nem lehet tudni, hogy a folytontartó esőzés következtében és a felső részeken folyton lezuhanó áradások miatt nem lép-e ki ismét medréből a patak, ki-ki védekezzék. Némelyek, a veszedelemtől leginkább félők már a tegnap esti üzletzáráskor befalaztatták a pinceablakokat és begitteltették, meg begipszeltették az ajtók, ablakok nyiladékait és hasadékait. Reggel pedig a rendőrkapitány üzenete után minden belvárosi kereskedő nekilátott a védekezési munkálatoknak, nincs a belvárosban, a mélyebben fekvő, tehát veszélyeztetett pontokon olyan üzlet, amelynek ajtajában cément vagy gipsztapasztás ne volna." Ez az áradás azonban valamivel kisebb volt, mint az augusztus hetediki. A katonaságot sem riadóztatták és a hidakon sok ember nézte a kávészínű, rohanó áradatot. Az érsek-kerti szabályozatlan és alacsony partfalat most is átlépte néhány centi vastagságú vízréteg, de nem veszélyeztette a villanytelepet. A belvárosi kereskedők viszont végkép beleuntak ebbe a bizonytalanságba és üzleteiket, pincéiket egy olcsó, igen praktikus, mindig kéznél levő és percek alatt felszerelhető készséggel látták el. A pinceablakokat sok helyen becsukható ajtócskákkal szereltették fel. Az üzletek ajtóinál kívül vagy belül egymással szemben, a falhoz jól fekvő és szigetelt favályút fektettek, amibe baj esetén egyszerűen beledugták a 70—100 cm magas deszka lapot. Az ajtó és e rekesz 25* 387