Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)
Szabó János Győző: Árpád-kori telep és temetője Sarud határában III.
elernyednek néhány órára a végtagok (azaz a hullagörcsöt korszakunkban is nem létezőnek nyilváníthatjuk), a II. 2d forma sem jöhetett szerintünk létre természetes úton (most eltekintve az egyik kar lábhoz kötözésétől). Marad tehát a II. 2a és II. 2b ill. ezek kisebb variánsai. Nem lehet vitás, hogy mindig is voltak személyek, akikre a haláluk után sok órával bukkantak a társai. Az Árpád-korban elsősorban olyanok jöhetnek számításba, akiknek a foglalkozása a társas jelleget nélkülözte, s akik ember-lakta területektől távol élték le életük nagy részét. Szabad és félszabad emberek: pákászok, madarászok, füves-emberek ; régen sokkal kevésbé- egyedül- pásztorok. Azt hiszem, hogy a társadalom összes rétegei közül a rab sorsú egyéneknek volt legkevésbé módjuk egyedül elkóvályogni. Ura, úrnője vagy inkább ezzel megbízott személy állandóan szemmel tartotta. Nem lehetett ez másképp az Árpád-korban, mint a közelmúlt házi cselédeinél. Nyilván uruk a haláltusájuknál nem volt jelen, s nem is kívánta felravatalozásukat. De vele voltak a szolgatársak, akiknek a sorsközösségben nagyra-nőtt összetartását posztulálni lehet. Persze minden előfordulhat. Más szóval: egyetlen rendellenes típus két variánsának véletlenszerű szélsőséges eseteire építünk egy olyan nagyfontosságú problémát, mint a honfoglaláskori házi rabszolga-réteg régészeti ismérve. Számomra ez a teória még akkor sem nyújtana, megoldást, ha a fenti három aggályomat teljesen figyelmen kívül hagyhatnám. A II. csoport temetkezési formáinak a magyarázatához, a kérdés megoldásához tulajdonképpen kezünkben tartjuk a kulcsot. Hiszen láttuk, hogy a II. és a III. csoport között a nemek, a mellékletesség és a temetőben elfoglalt hely összefüggéseiben milyen szoros párhuzamok vonhatók. S mivel a III. csoport keletkezésének hitvilági háttere volt, nem mondhatunk mást : a II. csoport temetkezési formáinak is hasonló volt az indítéka, fokozati különbségekről van csak szó. A II. csoport enyhébb formát jelent (s a II. csoportban a II. 1. a legenyhébbet). A titkos erők birtokában levő, varázserővel rendelkező személyekben való hitet felvilágosult korunkban teljesen nem is tudjuk felfogni. Ahogy a hiedelmek, babonák átfogták a régiek szellemi világát, éppen úgy valóságként élt körükben jó-rossz szellemek megtestesülése. S aszerint, hogy kinek milyen volt a társadalmi rangja és kik álltak mögötte, másrészt, hogy a Gonosszal való kapcsolatának mértékét miként ítélték meg, sorsának útja a tőle való tartózkodástól a legszörnyűbb halálig sokféle irányba terelődött. S ugyanígy halála után a temetése a végső tisztesség megadásától (bár jelképes elkülönítéssel), annak teljes hiányáig többféle formát ölthetett. Nőket mindig könnyebben hírbe keverték, s kötöttek össze a gonosszal. Számos tényező játszhatott itt közre; az alapvető ok a nők alacsonyabb társadalmi helyzete volt. Igaz, hogy szerencsétlenségüknek nem egyszer maguk voltak az okozói, mivel a babonasárga, a misztikumra szerfelett nagy a hajlandóságuk. Biológiai szempontból fontosnak tartom, hogy a migrénes fájdalmak egyrészt, a csontosodási aberrációk másrészt a nőknél nagyobb százalékban jelentkeznek. Nemcsak a magyar nyelvhasználat és a szellemi néprajz alapján következtethetünk vissza, de a középkori írott forrásanyag közvetlenül is tanúsítja, hogy az Árpád-korban a boszorkányhit milyen elterjedtségnek örvendett, s hogy a boszorkányságnak különféle alakjai és fokozatai voltak. Az egyház és a királyi udvar kezdettől fogva következetlen álláspontra kényszerült. A boszorkányhit legszörnyűbb alakjait, a közönséges ártó szellemből vérszopóvá, élőket felzabálóvá alakult vámpírt, 109b a magyar lidérc rokonát, a latin strigát 109a , már az első évezred zsinatai és Nagy Károly egyik törvénye nemlétezőnek nyilvánította 110 , de az ördög jelenléte, rontása hittétel maradt, s ezáltal akarva-akaratlan a boszorkányságé is. 70
