Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)

Sugár István: Adatok az egri vörös bor történetéhez

dékes cserés (cserjés, S. I.) helyeken földet hányni és az Uraság külön engedelme nélkül ne merészeljen. "

43 Tehát a püspökföldesúr egyre éberebben figyelte „az egri kapások földeléseit a Szöllőskei Erdeibül. "

44 A helyzet évtizedről-évtizedre rosszabbodott. 1793-ban egy szőlősgazda az Egeden „nagy drága pénzen szerzett jószágát a sebesen le folyó s reá ütő víztül más móddal nem oltalmazhatta, az allyárul (azaz az úgynevezett szőlőaljból, mely szüretelő helyül, kis rétként és általában gyümölcsfák ültetésére szolgált), pedig földelni nem győzi, s kínteleneníttetik is Szőllejét tehát gyámolítani... "

45 A lezúduló vízzel lehordott talaj ugyanekkor súlyosan károsította a lejtő aljában fekvő szőlőültetvényeket is : tőkéit magasan betemette. A védekezésnek oly módjával is találkoztam levéltári kutatásaim során, hogy a gazda „szőllejének felső csatornája tetején" ásta meg a sankgödröt, hogy azzal fogja fel a lezúduló víztömeget. A termőtalaj kifejezett eróziója a XIX. század középső harmadában az Egeddel szomszédos Afrika nevű dűlőben is aggasztó méreteket öltött. 1845-ben a termelők problémájával beadványuk kapcsán az érseki gazdasági ülés foglalkozik. Korábban megengedték ugyan az egedi és afrikai szőlők „javítás"-ára, a szőlőskei pusztáról „a földnek hányását és kihordását", de mivel az már káros mértéket öltött az erdőben, hiszen a fák közötti termőtalajt termelték ki, a jövőben ezt a gyakorlatot nem engedélyezi a földesúr. Amint írják : „a környező erdőkből a föld végkép elfogytott. A szőlősgazdák beadványából kiderül, hogy „földszűke miatt" néhány darab egedi szőlő „elhagyatott. . . amelyek pedig máig is állanak, régen felhasználták a nékik szolgáló földkörnyéket, többé könnyen nem is fognak hozzájutni, ha csak nem az erdők kárával. "

46 Amikor 1851-ben a gazdák ismét kérelmezték a „szőlleik javítása végett a földhányást. . . erdős részen megengedni", az érseki gazdasági kormányzat azt a szöllőskei erdők védelmében a legszigorúbban megtiltotta, mondván: „nem tartozván Uraság szőllők földeléssére földhányást engedni.'

47 Ilyen körülmények között tehát a XIX. század második felére lassan pusztulni kezdtek az Eged hegy középkor óta virágzó szőlőültetvényei. Azért rendkívül figyelemre méltó ez az eddig nem is gyanított jelenség, mert a város messze földön híres legízletesebb, legsötétebb színű és legtüzesebb borát termő nagy kiterjedésű DÉLI FEKVÉSŰ HEGYOLDAL kapcsolódott ki a szőlőkultúrából. Éppen ezért tartottuk fontosnak e téma feltárását, hiszen ma már csak levéltári iratok és leírások emlékeztetnek az egedi vörös borra. Méltán írhatta Fényes Elek, hogy Egerben „olly híres vörös bor terem, hogy azt Magyarországon jóságra, tűzre, zamatra egy sem haladja felül... Legjobb, a legnemesebb bort adja a magas Egyed hegye.

,m Borexport-próbálkozások a XIX. század elején A XIX. század első fele Eger szőlészetében és borászatában igen nehéz és ellentmondásokkal terhes korszakot jelent. A legsúlyosabb csapást a terhes borvámmal együtt a középkor óta virágzó lengyel export megszűnése jelentette. A magyar borkivitelnek általában az országban Mária Terézia alatt az 1754—1755. évi vámrendelet volt a legerősebb kerékkötője, mert a bécsi udvari hatóságok az osztrák bortermelés érdekében a magyarországi exportnak gátat vetettek. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de már azokban az években Magyarország több pénzt adott ki osztrák borért, mint amennyit kapott az osztrákoktól saját boraiért.

49 De nem 20 Egri Múzeum Évkönyve XIV. 305