Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)
Paládi–Kovács Attila: Egy népi teherhordó eszköz magyarországi elterjedésének tanulságai
menyasszonyi kelengyéhez, de az 1940-es évek derekán a tárgy már elvesztette korábbi jelentőségét. A II. világháború óta egyáltalán nem kötnek fel hátitarisznyát a domaháziak. Korábban 40x50, illetve 50x50 cm-es, laposkötél pántokkal ellátott négylábú tarisznyát használtak. Fehér pamutos vászonból készült, díszes tarisznyával jártak Mátraverebélyre, a szentkúti búcsúba. Durvább, kendervászonból varrott tarisznyában vitték magukkal az élelmet, amikor távoli munkahelyre utaztak. A hátitarisznj a használatának domaházi megszűnése az időtényező fontosságára hívja fel a figyelmet a jelenség elterjedtségének megrajzolásában. Saját gyííjtéseimből nyilvánvaló, hogy Domaházán és a Hangony-patak völgyében fekvő többi községben a hátitarisznya előbb kiszorult a használatból, mint a Csernely-patak vízgyűjtő területén található községekben. Ugyanis Csernelyben, Csokvaományban, Bükkmogyorósdon, Lénártdarócon az asszonyok az 1960-as évek elején még használták a négylábú tarisznyát a mezőn, a falun belül, sőt utazgatásaik során is. Többségük tarisznyát kötött a hátára, amikor az ózdi piacra ment vásárolni (1. kép), de távolabbi úticél esetén is hátitarisznyával utazott. Akkoriban még nem törődtek azzal, hogy megbámulták őket szokatlan teherhordóeszközük miatt, az egri, a miskolci, a budapesti utcákon és áruházakban. Az 1960-as évekig annyi változás a Csernely-vidéki falvakban is bekövetkezett, hogy díszes, rózsás mintákkal kivarrott tarisznyákat már nem készítettek, a régebbről maradottakat pedig elbontották. Kizárólag dísztelen, kendervászonból varrott tarisznyáik maradtak. A férfiak 1945 után a Csernely-völgy falvaiban sem használtak többé hátitarisznyát, holott a 19. század második felétől kezdve a bányába, gyárba, erdőmunkára eljáró férfiak hátitarisznyában vitték magukkal a heti élelmet. Az Ózd-vidéki és a perecesi bányák, az ózdi, borsodnádasdi, diósgyőri vasgyárak bejáró munkásai a századfordulón zsúfolt barakkokban laktak, s a 12—16 órai nehéz munka után, maguknak főztek a hazulról hozott szalonna, burgonya, hagyma felhasználásával. A hátitarisznyába csomagolt házi kenyeret és a többi élelmet falujukból gyalogosan vitték magukkal a hátukon. Hetente egyszer, a vasárnapról hétfőre virradó hajnalon 25—30 km-t tettek meg a falujuktól a gyár, a bánya telephelyéig. Északhevesi falvak ipari munkára eljáró férfiai a két világháború között szintén négylábú tarisznyában vitték magukkal a heti élelmet. 17 A hátitarisznya használatának megszűnésében, a tárgy kiszorulásában a borsodihoz hasonló időbeli eltolódás figyelhető meg Nógrád megye egyes vidékei között. Az Ipoly-völgyi falvak (Őrhalom, Hiny, Nógrádmarcal) asszonyainak többsége a két világháború között, illetve a felszabadulás utáni években már nem hordta a hátitarisznyát. A termelőszövetkezetek megalakulása idején, az 1960-as évek elején azok is elhagyták, akik addig búcsúba még hordták a cifra tarisznyát, a szentkútyi tarisznyát. Ezzel szemben Kazáron, Salgótarján szomszédságában az 1970-es évek elején még mindennapos használatban volt a kendervászonból varrott négylábú tarisznya is (2 — 3. kép). A kazári cifra tarisznya szélessége egy szél, azaz 44 — 45 cm, hossza 53 — 55 cm, tó&ainak hossza — viselőjének testalkatától függően változó — 130—150 cm lehet. 18 Észak-Hevesben a négylábú tarisznya általában az 1960-as évekig maradt használatban. Egyszerűbb és díszesebb változatai egyaránt rendelkezésre álltak. Ezzel szemben Gyöngyöspatán és a Mátra déli lejtőjének szomszédos községeiben 1945 után megszűnt a hátitarisznyával történő teherhordás. Pedig korábban a gyöngyöspatai asszonyok igen kedvelték a hátitarisznyát. Amikor teherrel együtt felvették a hátukra, rojtos kendőt terítettek rá. 19 187
