Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 10. (1972)
Schwalm Edit: Nagyböjti táplálkozás Észak-Heves megye palóc falvaiban
fahengerpár. A darálóba felöntött és a hengerek között összezúzódott mag, az alatta elhelyezett kisládába hullt. Ha nem volt elég finom az őrlemény, még egyszer átdarálták. A daráló hajtókarját gyakran gyerekek hajtották, olajos kenyérért, vagy egy férfi, akit az olajütős fogadott fel, segíteni. A darálóból kikerült megőrölt magot egy nagy fateknőbe átszitálták. Ha kétféle magból akartak olajat ütni, ebben összekeverték: fele kendermag, fele tökmag. Kis vízzel meglocsolták és meggyúrták. A liszt gyúrását vagy a magtulajdonosok végezték, vagy az olajütős mellett segédkező ember dolga volt. Az olajütős mérte ki a vizet és ellenőrizte, mikor jó az összegyúrt pép. Innen a porkolóba (Bekölce), szakkavaróba (Mikófalva), rézkatlanba (Bükkszenterzsébet) 2 ", pörkölöüstbe (Mátraderecske, Bükkszék) került az alaposan megdagasztott, összegyúrt pép. A gyúróteknőt általában a pörkölő berendezés mellé helyezték, hogy könynyen át lehessen rakni egy kis bádog vagy falapáttal a megdolgozott masszát. A pörkölő tulajdonképpen egy vashenger, amit hajtókarral forgattak, s alatta tüzeltek. A szakkavaro 11 egy 80 cm magas, szögletes formájú, téglából rakott, sárral betapasztott tűzhely. Oldalt tüzelőnyílással van ellátva, alatta a hamutér. Nyitott tetejére helyezték és odatapasztották a mag pirítására szolgáló bádogtepsit. A tepsi egyik oldalán bádoglemezzel zárható kifolyónyílás van, itt húzták ki falapáttal az alatta elhelyezett faedénybe a megpirított magot. A pörkölő üst és a rézkatlan szintén kőből vagy sárból épített tűzhelyre helyezett vörösréz üst. Egyszerre csak egy pogácsára való anyagot pirítottak. Ezt a munkát két ember végezte: az egyik tüzelt, a másik — ez mindig a sotu tulajdonosa — állandóan kavargatta a keveröfával. Nagyon fontos munka, mert ettől függött az olaj minősége. Ha túlságosan megpirították, kevés és kissé égett ízű olajat kaptak, ha nem pirult meg eléggé, és nyers (Mátraderecske) maradt, szintén rossz ízű olajat nyertek. A pép pörkölését akkor fejezték be, amikor szép piros színt kapott és nedves lett, azaz kézbe véve és összenyomva olaj nyomot hagyott. A megpirult magot a pörkölőből kis falapáttal még forrán egy vászonzacskóba rakták és elhelyezték az olajsotu préselőüregébe. „Alája azonban előbb két kötéldarabot helyeztek keresztben s négy kinyúló végénél fogva húzzák majd ki préselés után a zsacskót." 22 Gyűjtőterületemen kétféle prést használtak az olaj kisajtolására. lengőkalapácsos éksajtót™ melynek neve: bunkós prés (Mikófalva), kallantyú (Egerbocs), sotu (Bükkszenterzsébet), 24 olajütö (Bükkszék) és felülhajtós, középorsós prést, 27 ' melyet sotunak, sutunak neveztek. 28 (3. és 4. kép). A következőkben adatközlők leírására támaszkodva rekonstruáljuk az olajütő működését. Lengőkalapácsos éksajtó. Két, 40 cm. vastag, 3 méter magas, egymástól kb. két méterre földbe ásott oszlop közé illesztették a 80 x 80-as gerendát, az olajtökét. Közepébe, egy oldalt kifolyónyílással ellátott kerek lyukat vágtak, amit lemezzel kibéleltek. Ide tették a vászonzacskóba rakott, préselendő magot. Fölé helyezték a préselőnyílásba illő nyomókorongot, a rönköt. E fölött volt, mozgatható nyomógerenda és a harántfa. A kettő közé mindkét oldalon egy-egy éket dugtak. Az oszlopok kivésett tetejébe illeszkedett egy vastag szarufa, mely mindkét oldalon másfél méterrel túlnyúlt. Erre erősített láncon függött a bunkó, bankó vagy zofó, ami tulajdonképpen egy nagy méretű fatőke. Két helyen átfúrták és ezen vetették át a láncot. A bunkó végére V alakban két székláb vastagságú karót vertek. Ennél fogva lóbálta meg mindkét oldalon egy-egy bankos legény és ütötte vele az éket. Az ék szorította lejjebb a nyomógerendát, a nyomógerenda az alatta levő nyomókorongot, ez a péppel teli zacskót. 27 A zacskóból kipréselődő olaj a tőke kifolyónyílásán az alatta elhelyezett vászonfazékba folyt, Mivel a kifolyónyílás általában elég alacsonyan volt, kiásták a földet és az így kimélyített szintre helyezték az edényt. 308
