Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 7. (1969)

Bakó Ferenc: Népi építkezés Eger környékén a XVIII. század derekán

nyolc általgerenda esik, a mestergerenda tehát azoknak mintegy 13%-át teszi ki. Az aránynak ez a százalékban kimutatott mérőszáma egyúttal a mestergerendás födémet jellemzi. Ezzel a módszerrel annak a megállapítására jutunk, hogy a legtöbb mestergerendás ház Kerecsenden volt, ahol ez az arány 14%, a többi falu viszont jóval kevesebb mestergerendát használt fel : Makiáron 7 %, Füzesabonyban 6 %, Demjénen pedig 2 % volt csak az arány.

44 A mestergerenda hiánya esetében két lehetőséggel számolhatunk, az egyik a keresztgerendás (általgerendás) födém, a másik a födém nélküli házbelső. Az igénylések adataiból exact módon a legtöbbször egyikre sem lehet következtetni, de az utóbbi valószínű akkor, ha az általgerendák száma egy-egy házhoz igen kevés, mert ritkán fektetve nem tarthatták meg a tapasztott födémet sem.

45 A mester- és általgerendán kívül födémnek való anyagot csak egy makiári igénylés tartalmaz, a 77. sorszámú Varga András „az új házának meg padoltatására Padlott" kér. Úgy tűnik tehát, a legtöbb födém tapasztott volt, amire a jobbágynak nem kellett anyagot igényelnie, mert a nádat maga is levágta, vagy vesszőt, esetleg karót kért, amit egyéb célú igénylésébe is belefoglalhatott. A különböző építmények falkészítő anyagaiként kezelhetjük a koszorúágast, a koszorúgerendát, a karót, a vesszőt és a lábfát. Az első négy elem nyilvánvalóan a sövényfal összetevője és az igényekben többnyire együtt is jelentkezik. Arra is van azonban példa, hogy hiányzik a karó és a vessző, a fal alapanyaga ilyen esetekben tehát más, valószínűleg föld, esetleg kő volt. A koszorúgerenda is csak egy falu, Füzesabony anyagában fordul elő, a többiek ezt az elemet nem említik. Koszorúágast lakóház építéshez csak ritka esetben engedélyezett az uradalom, de a gazdasági épületek nagyobb része ezzel készült. A legtöbb koszorúágast, 200 darabot Makiáron utalták ki 56 gazdasági épületre, 138-at Füzesabonyban 64 épületre, 70-et Demjénen 18 épületre és 16-ot Kerecsenden 52 épületre. Ha arányba állítjuk a kiutalt koszorúágasok és a tervezett épületek számát, az tűnik ki, hogy az igény Demjénen volt a legerősebb, itt egy épületre 3,9 elem jut, majd Maklár következik 3,6-tal, azután Kerecsend 3,2-vel és végül Füzesabony 2,1-es átlaggal. Nevét a hagyomány nem ismeri, okleveles forrásainkban 1759ben Novajon ugyancsak „koszorú ágas"-ként,

46 1743-ban pedig az Eger környéki erdőkben „oldal ágas"-ként említik.

47 Funkciója nem elég világos, a sövényfalba építve valószínűleg a koszorúgerendát vagy a vízvezető gerendát, esetleg az általgerendát tartotta. A kézenfekvőnek látszó megoldás, a koszorúgerenda hordozása ellen szól, hogy ezt csak egy faluban, Füzesabonyban jegyezték fel, a többi helyen tehát más szerepe volt. A koszorúgerenda név egyébként a novaji forrásban a vízvető megfelelője, a feljegyzés szerint: „koszorú vagy vizvető gerenda".

48 Az 1759. évi tarnabodi becslés sövényházában a két terminust hasonlóképpen kezelik: „koszorú gerenda .. .No. 4, vizvetőkkel együtt No. 8." Ugyanitt a gerendákat 14 db „oszlop" tartja.

49 Úgy látszik tehát, hogy a két terminus ugyanarra az építőelemre vonatkozik, de a koszorúágassal összekapcsolva koszorugerenda a neve, más faltechnika esetében inkább vízvető. A sövényfal eltűnésével a vele kapcsolatos koszorúgerenda név is kiesik a használatból, és a másik válik általánossá. A koszorúágast három faluban karó és vessző kíséri és ezek együtt adják ki a sövényfal alapját, amire a tapasztás jött. Demjén az egyetlen település, ahol ezeket nem igényelték, sőt — mint fentebb láttuk — a rovatok közül a léc is hiányzik. E hiány magyarázatát nem tudjuk adni, de az kétségtelen, hogy vagy nem használták ezeket az anyagokat, vagy máshol szerezték be őket. Mindenesetre a sövényfal anyagainak hiánya összefüggésben állhat a demjéni kőépítkezéssel. A többi falu igényében a karó mennyisége nem állapítható meg pontosan, mert Kerecsenden 260 szálat, Makiáron 62 szekérrel, Füzesabonyban 855 pár-at kérnek. A vessző mértékegysége azonban mindenütt egyformán a „kocsi", ill. a „szekér", amiből kitűnik, hogy a vesszőt a gazdasági épületek számához és a koszorúágasokhoz viszonyítva az egyes falvakban nem egyenlő arányban használták fel. Különösen szembetűnő ez Maklár és Füzesabony esetében, ahol — hasonló földrajzi viszonyok ellenére — nagy 18 Az Egri Múzeum Évkönyve 273