Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Dancza János: Heves megyei internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban

pihenéshez készülődtünk, amikor a távolban több tábortüzet vettünk észre. A banditák, akiket egész nap üldöztünk, olyan biztonságban érezték magukat, hogy még őrszemeket sem állítottak. Félkörben helyezkedtünk el, és az első össztüzünkre úgy hulltak, mint a legyek. Csak kevesen tudtak elmenekülni, mert állandóan lőttük őket. Csak másnap reggel láttuk, hogy mennyi lovat és egyéb állatot raboltak össze, és terelték ide a biztonságosnak vélt búvóhelyükre. Nagyon sok fegyvert és lőszert is zsákmányoltunk. Azzal, hogy az indiai és az afganisztáni búvóhelyükre is követtük őket, rövidesen sikerült a legnagyobb és legveszedelmesebb bandákat megsemmisítenünk. Egy napon az egész ezredünket bevagonírozták és a buharai harcokba vetették be. Itt az első ütközetben elesett egyik parancsnokunk, Rabec László, aki vakmerő katona volt és nagyon fájlaltuk a halálát. Buharával gyorsan végeztünk, és Ukrajnába, Mahnó bandái ellen szálltunk harcba. Gulájpola, Bergyánszika, Kis- és Nagymihalovka környékén harcoltunk ellenük. Amikor Vrangel hadseregének a megsemmisítésére került a sor, ezredünket a Krím-félsziget bejáratához vezényelték, de a bevetésünkre már nem volt szükség. Vrangelt nélkülünk is elintézték." Két olyan Heves megyei internacionalistánk van, akik nem harc közben, hanem különös módon kerültek a Távol-Keletre. Az egyik Bata János egerszalóki lakos, aki Kolcsak ellen harcolt. „Egy alkalommal a csapatunknál tartózkodott Kun Béla elvtárs is és harmadmagammal járőrbe küldött ki, hogy derítsük fel a környéket. Amikor délután visszatértünk abba a községbe, ahonnét elindultunk, megdöbbenve láttuk, hogy nem a mieink, hanem a cseh légionisták közé érkeztünk. Vissza már nem fordulhattunk, csak arra volt időnk, röviden megbeszéltük, hogy horvát nemzetiségűnek mondjuk magunkat, mert tudtuk, hogy a magyarokkal rövid úton. járnak el. A baj az; volt, hogy horvát nyelven egy mukkot sem tudtunk. így aztán kiderült, hogy magyarok vagyunk. Nem nagyon vertek meg és befogtak mindenféle munkára. Nemsokára megindult a mieink támadása, és a légionisták eleinte lassan, de később már gyorsan menekültek. A szökés nagyon veszélyes volt, mert az ilyenekkel nem sokat teketóriáztak, így hurcoltak magukkal egészen lrkutszikig. Itt megtudtuk, hogy a környéken tevékenykedik Karandasvili partizán csapata. Nyírő Jenő barátommal megszöktünk és minden baj nélkül eljutottunk hozzájuk. Szívesen fogadtak és részt vettünk azokban az akciókban, amiket az amerikai, francia, japán és egyéb megszállók ellen indítottak. Ezek a rajtaütések súlyos veszteségeket okoztak a megszállóknak, mert a hírszerzőink ott éltek köztük és mindig pontosan tudtuk, hogy hol, mikor és milyen erővel kell egy-egy rajtaütést végrehajtani.'' A Bata és Bánáti elvtársak elbeszéléséből világosan kitűnik, hogy tudtukon kívül, egymástól különálló csoportban, de azonos területen harcoltak. Erre mutat, hogy Karanidasviliről mindketten mint: parancsnokról emlékeznek meg, megközelítőleg egyévi időeltéréssel. A másik Távol-Keletre sodródott internacionalistánk az 1967-ben elhunyt Pogonyi Antal egri újságíró. Szolikamszkban lépett be a Vörös Hadseregbe és a fehérek fogságába került. Negyven hadifoglyot — köztük három magyart — hajóra raktak és Cserdinybe irányították. Útközben a koplalás és a kínzás következtében egyikük meghalt. Pogonyi és másik társa éjjel rábeszélte az őrt, hogy dobja őket is a Káma vizébe, mintha meghaltak volna, és a partra úsztak. Sok viszontagság után egy kis faluba jutottak, ahol mint földművesek dolgoztak. Véletlen folytán Pogonyi a visszavonuló Kolcsak hadsereg útjába került 320