Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Dancza János: Heves megyei internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban

Amikor attakra indultunk, csak meghúztuk a szalagot, úgyhogy a vörös szín került felülre és harc közben volt egy bizonyos megkülönböztető jelünk. így mi meg tudtuk különböztetni a mieinket, de a fehérek bizony néha egymást vágták le. Amikor a Vörös Hadsereg megkapta az első egyenruháját, az ilyen trükkös fogasakkal máir nem élhettünk, ment a csúcsos, ötágú csillagos sapka már messziről felismerhető volt. Kezdetben az otrjádok (alakulatok — osztagok) a parancsnokaik nevét viselték, így pl. vollt Popov, Koluzsajev, Timosenko stfo. otrjád. Tehát volt otrjádja Timosenko elvtársnak is, de egyúttal 5—6 otrjád parancsnoka is volt. Később, amikor már nagyobb egységekbe szervezték át az alakulatokat, akkor ezred, zászlóalj, század és szakasz megkülönböztetést használtak. A kezdeti elnevezést azonban úgy megszokták a harcosok, hogy ha kérdezték, hogy milyen csapaüestnél van, nem az ezred számát, hanem az ezredparancsnok nevét mondta meg." A turkesztáni harcok végállomása a Kaszpi-tenger partján fekvő Kraszmivodszk elfoglalása volt. De az itt harcoló internacionalistáink sem fejezték be itt a harcokat. Erről a Varga Gyula ezredében harcoló Mészáros János egri internacionalista a következőket mondta: „Kétheti pihenés után bevagonírozták az ezredünket és Harkovba irányították. Vrangel ellenforradalmár hadserege ellen vetettek be. Egy gránátszilánk fúródott a csípőmbe és olyan súlyosan megsebesültem, hogy többé már nem is tudtam, fegyvert fogni." Mint ismeretes, a szovjet hadvezetőség Vrangel ellen hatalmas lovashadsereget vont össze, így kerültek a krími frontra a ferganai 2. lovasezred magyar internacionalistái is, akik a buharai harcok megindítása előtt India és az Afganisztán határövezetében különleges feladattal voltak megbízva. Erről Telekes Varga Antal kereesendi lakos többek közt a következőket mondja. „Az indiai, de főként az afgán határvidéken nagyon elszaporodtak a fegyveres rablóbandák, amelyek nagy területeken teljes létbizonytalanságot okoztak. Nem a 3—5 főnyi birkatolvajokra gondolok, hanem azokra a kitűnően felfegyverzett és nagyszerű lovakkal ellátott bandákra, amelyeknek a létszáma meghaladta a 100 főt is, de volt olyan is, amelyik meghaladta a 350 főt. Ezeket a banditákat főként az angolok fegyverezték fel és dobták át szovjet területre, hogy ott nagy területen rettegést és zűrzavart keltsenek. De voltak olyan rablóbandák is, amelyeket gazdag földbirtokosok és állattenyésztők fegyvereztek fel és láttak el lovakkal, hogy számukra állatokat és egyéb értékeket zsákmányoljanak. Hogy aztán az emberei, a szegény hegyilakók vagy a gazdag földbirtokosok állatait rabolták-e el, azzal ők már nem törődtek. Volt egy félelmetes hírű bandavezér, aki vonatok kifosztására is specializálta magát, de még olyan kisebb városokat is kifosztott, ahol a bandájánál jóval nagyobb létszámú helyőrség volt. A ferganai 2. lovasezred kapta azt a feladatot, hogy ezeket a gyorsan mozgó banditacsoportokat semmisítse meg. Csakhogy ez nem volt egyszerű feladat. A hegyvidéket úgy ismerték, mint a tenyerüket, és olyan búvóhelyeken húzódtak meg, amit lóval nagyon nehéz volt megközelíteni. Ha megszorítottuk őket, egyszerűen átmentek Indiáiba vagy Afganisztánba, ahol teljes biztonságban érezték magukat. És ez lett a vesztük. Parancsnokságunk elhatározta, hogy itt lepjük meg őket. Átléptük a határt és egy mély szakadék szélén vezető ösvényen ereszkedtünk lefelé. A lovainkat kantárszárnál fogva vezettük a nyaktörő ösvényen, ahol elég egy csúszás, és ló is, lovasa is a mélységbe zuhant volna. Kínos botorkálás után egy széles völgybe jutottunk le. Már esteledett és le319