Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Dancza János: Heves megyei internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban

Bánáti József egerszóláti lakos meg éppen ott kezdte meg a harcot, ahová a Vörös Hadsereg csak Kolcsak leverése után jutott el. Erről a következőket mondja: ,,1916-ban estem fogságba és a Bajkál-tó keleti oldalán fekvő berezovkai fogolytáborba kerültem. Amikor a Vörös Gárda megalakult, én is beléptem a magyarok résziéről a parancsnokok: Müller Armand, Abramovics, Szvetecs Kálmán és Lányi Imre, az oroszok részéről: Lavrov, Morozov, Karandasvili voltak. 1918 júliusában a Baj kai tónál harcoltunk Kolcsak csapataival, a cseh légiósokkal és a japánokkal. A túlerő elől Csitán keresztül Blagovesenszkig az Amurhoz vonultunk vissza. Itt a kínai konzul felajánlotta, hogy ha a fegyvereinket itt hagyjuk, átszállítat Kínába. Hajókon át is mentünk, de Kínában is voltak japán csapatok és ezek elfogtak és visszavittek Oroszországba. Átadtak a fehéreknek, akik több százat kivégeztek közülünk, a többit pedig bebörtönözték. Három hónap múlva a Dán Vöröskereszt közbenjárására az internacionalistákat kiengedték a börtönökből és egy laktanyában helyeztek el bennünket. 1919-ben ezen a környéken is úgy megerősödött a partizánmozgalom, hogy komoly csapásokat tudott mérni az ellenforradalmár és intervenciós hadseregekre. Egy napon azután minket is a partizánok szabadítottak ki. Nyomban felszereltek, mégpedig a japánoktól zsákmányolt egyenruhába és fegyverekkel. A csitai vasútvonal mentén harcoltunk Szemjonov atamán és Unger báró csapatai ellen. Olovjannája környékén 40 fokos hidegben folyt le a döntő ütközet. Az ellenforradalmár csapatok itt olyan súlyos vereséget szenvedtek, hogy az Ónon folyón túlra menekültek. Felrobbantották a vasúti hidat is, de ennek nem sok értelme volt, mert a folyó be volt fagyva és üldözőbe vettük őket. Amikor látták, hogy a helyzetük reménytelen, nagyobb részük megadta magát, sokan pedig az erdőkbe menekültek. Egy részük átmenekült Mongóliába. Még májusban is jöttek elő az erdőkből Nyercsinszkbe megadni magukat, mert ekkor már itt táboroztunk. Az említett ellenforradalmár csapatokkal itt véget is értek a harcok. Ezután gyalog átmentünk Csitába, ahol oktatáson vettünk részt." A spontán összeverbuvált rendfenntartó alakulatok, Vörös Gárdák és a kialakuló Vörös Hadsereg felszereléséről, egységeinek szervezetéről érdekes részleteket mond el Miskolci Sándor egri internacionalista, aki 1918-tól 1921-ig harcclt a szovjethatalom oldalán. „Kezdetben természetesen mindenki abban a ruházatban harcolt, ami éppen rajta volt, amikor belépett a Vörös Gárdába. A sapkától kezdve a lábbeliig ahány harcos, annyiféle külső. így azután nem is mutattunk valami egységes, katonás külsőt. Még a fegyverzetünk is nagyon vegyes eredetű volt. Szükségből sokaknak csak a régi, egylövetű fegyver, a berdanka jutott. De nagyjából ez volt a helyzet az ellenforradalmár csapatoknál is, ami különösen nálunk, a lovasságnál sok zűrzavart, gyakran tragédiát okozott. Ugyanis harc közben, amikor összekeveredtünk, a harc hevében bizony néha nem tudtuk biztosan megkülönböztetni a mieinket az ellenségtől. A sapkán volt ugyan vörös szalag, de harc közben a sapka is sokunk fejéről leesett vagy levágták. Amikor a Vörös Hadseregben kezdték az egységeket megszervezni, századok, zászlóaljak, ezredek stb. kialakítani, a felszereléssel még mindig ez volt a helyzet. Amikor a mi otrjádainknak (alakulat — osztag) Timosenkó elvtárs •— a későbbi marsall —- lett a parancsnoka, elrendelte, hogy a vállpántra mindenki olyan szalagot húzzon rá, aminek a fele fehér, a másik fele vörös színű volt. Harcon kívül mindig a fehér szín volt felül, a vörös szín a vállpánt alá került. 318