Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

emberek!" Inkább azonban a csillagokat figyelték, jegyezték. A kemence tüzelésekor fontos volt tudni az időt, mert éjfélkor váltották egymást. Amikor már jó magasan járt a Fiastyúk, felkeltette a soros a következőt, maga pedig lefeküdt aludni. Mások a Göncölszekérről (Kincső szekere), annak állásáról tudták az időt a legpontosabban meghatározni. A Kaszás csillag már este megjelenik és híven követi egy másik, a Sánta lyány, aki „a markot szedi utána". Ha egy kicsit messzebb volt tőle, vagy legalábbis úgy látták, megjegyezték: „Hej, de elmaradt!" Volt, aki úgy magyarázta, hogy a Sánta lyány az ebédet viszi a Kaszás után, de soha sem éri utol. Reggel felé a Hajnó csillag már a virradatot jelezte. Ezek voltak tehát a jeles csillagok, amiket a legtöbb mészégető ismert. A Tejutat Országút-пак nevezték és ha üstököst láttak, úgy gondolták, mellette egy madár véres kardot hordoz és ez háború közeledtét jelzi. Az erdő növényei, vagyis füvei, virágai, vagy étkezési céllal érdekelték a mészégetőket, vagy úgy. mint egyes orvosságok anyaga. Büszkén mondták mindig, ha ez a kérdés szóba került: Nem kell minekünk orvosság! — A jó levegőn, természeti környezetben élő emberek, ha ritkán megbetegedtek is, nem orvoshoz, hanem egymáshoz fordultak tanácsért, orvosságért. Ha munka közben valaki megsérült és a seb erősen vérzett, elkötötték és útilaput vagy borzéklevelet tettek rá. Máskor bojtorván-t főztek meg és annak levével borogatták a sebet. A megcsemerlett embernek ezerjófűből vagy bábaguzsalyból főzött teát adtak. A horicska gyüker embernek gyomorfájásra és tüdőbaj ellen jó, de kehes állatnak is használ. Ezt a gyökeret „meg kellett koppasztani", kétfelé vágni és pálinkába tenni, majd véleményük szerint éhgyomorra kellett inni. De külsőleg, bedörzsöléssel is alkalmazták. A legismertebb és leghatásosabbnak tartott gyógyszer azonban a gyöngyvirág ecet volt. A virágot hazavitték, megszárították, majd a bimbójait leszedték és üvegbe rakták. Fehér bort töltöttek rá, amiben kilenc napig kellett a virágnak állnia. Akkor már megélt, tehát letöltötték a virágról az ecetet és ha kellett valakinek, használták is. A bort mindig újra töltötték, a bimbókat két-három évig is lehetett így használni. Főleg gyomorfájásra használták úgy, hogy ittak belőle, de fájós testrészt be is dörzsöltek vele. — A fájós szemet nyírfa levével, inrics-csel mosogatták. (Felsőtárkány.) Odakint a fennsíkon a régi vágású mészégetők a növények mellett még egyéb eljárásokat is alkalmaztak. Ilyen volt a vizelettel átitatott kapca. Megrándult, kificamodott testrészre csavarták. Kelésre pedig azt ajánlották egymásnak: „A magad ganajávai kend be!", mert sokszor rontásnak tulajdonították a bajt és hitük szerint az emberi ürülék ezt hatálytalanította. Az erdőn élő számtalan bogár közül csak kevésnek a nevét tudták a közismertekén kívül. A szarvasbogár, az orrszarvú mellett ilyen a hőscincér, de erről már azt a megfigyelést közölték, hogy „bújik a mészégető elől" és a száraz fát szereti. Nagy ellenségük volt a zöldes színű hajdú bogár (ganajtúró bogár), ami a trágyába is bele szokott menni, de ha megtalálta a mészégető kunyhót, belebúit a kenyérbe is és „mind össze fúrkálta". Jól ismerték a veres bogar-at, vagy iierő tőtő-t arról a szokásáról, hogy csak akkor jött elő a fakéreg alól, ha kisütött a nap. Megjelenéséből meleg időre lehetett következtetni: „No, kigyött a verő tőtő, meleg lesz" mondogatták (irodalmi neve bodobács). A lapos, zöldes kőrisbogár után ehetetlen volt az, étel, vagy gyümölcs. Ha rászállt a földi eperre, keserŐ volt, nem lehetett megenni. Százlábú, kis szürke bogár volt a feődi poloska és mindig ott tartózkodott, ahol rothadt a fa. Rengeteg cserebogár volt még az erdőn, róla azt jegyezték meg, hogy emésztette ugyan a fa levelét, de 282