Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

csak a friss hajtást szerette és ha már nem talált ilyen gyenge levelet, akkor ment csak az erősebbre. A legyek közül az állatok vérét szívó borzasztó nagy, lusta pécsik-et ismerték és a nagy, csintalan dogókat, amelyek ha rámentek a húsra, fél nap alatt pondró volt benne. A nappali lepkék közül a hala lipe emlékezetes, mert szárnyán emberi koponyához hasonló foltot láttak, megjelenését pedig ilyen megjegyzés kísérte: ,,No, elvisznek má!" Az éjszakai lepkéket viszont nem volt idő megismerni, mert az égetés alatt álló kemence fénye odacsalta őket és-ezerszámra pusztultak el a kemence szájában. Apró bogár a szó (szú), de mégis el tudja rágni az erős fát. A kullancs pedig nemcsak az emberbe megy bele, hanem az állatba is. „Annyit hízik, hogy oszt kipattan belőle, annyi vért szí." A borz. a nyest és a bagoly mellett az erdei vadméhek is odvas fában laknak és ha megtalálták őket a mészégetők, elrabolták tőlük a mézet. Némelyik be is rendezkedett erre, ökörszarvból levágott kis tülökbe mézet kent és letanyázoit a fűben, a virágok között. A méh hamarosan érzékelte a mézet, rászállt, majd elszállt és több méhhel tért vissza, tízen-tizenöten is nyalták a mézet. Ezek után a mészégetőnek már csak az volt a dolga, hogy megfigyelje, merre mennek, s így megtalálta az odút is. Először füsttel elbódította a méheket, s mikor azok elbágyadtak, bekente a kezét ecettel, kitágította késsel vagy fejszével az odu száját, megfogta az anyát, majd kiszedte a mézet. Bár ezek után már nem kellett tartania a méh marásától, a fejére mégis többször szitát húzott. A hüllők közül a kígyó ós a gyík volt ismert előttük. A kunyhó leírásakor említettük, hogy egyesek azért nem szerették leföldelni a kunyhó oldalát, mert attól tartottak, hogy beleszokik a kígyó. Egyébként nem féltek a kígyótól, a vipera olyan régen kiveszett már a Bükkből, hogy csak hallottak róla. A kicsi, sárga réz kígy ó-ro\ pedig azt tartották, hogy könnyen eltörik. Arról is csak az öregektől hallottak, hogy valamikor tarajos kígyó is volt a fennsíkon. A gyík mellett még egy hozzá hasonló állatot ismertek. A feikete-nsárga eskaraplya viselkedéséből a száraz vagy esős időre lehetett következtetni. A kisemlősök fajtájából leginkább a mókust emlegették. Bámulták, hogy nincs szárnya, mégis tud szállni, „a farkán száll" — mondták. Megfigyelték, hogy „leveszi a magyarót a járó és bekészíti magának télire". Az is előfordulj hogy kivágtak egy nagy fát a mészégetők és az odújában egy kosárra való mogyorót is találtak. Azt beszélték, hogy a mókus tele van bolhával, poloskával, annyira, hogy ,,a fiát sem tudja felnevelni egy fészekben (mert megennék a bolhák): átviszi, egy másik fészekbe". Igyekeztek élve elfogni és kalitkába tenni, mert szerették nézni, „élvezték a játékát". Ha feltűnt egy mókus, az egész csapat abbahagyta a munkát és üldözni kezdték. Fadarabokkal próbálták leütni és Via magányos fára szállt, még a fát is kivágták, csakhogy elfoghassák. Ha elpusztult, megnyúzták és a bőrében — falra akasztva — borotvát tartottak. A mókus nem szerette és miindig kergeitte az, evetkét, mert az is mogyoróval éltes a kenyérit féltette tőle. Az egérnél nagyobb termetű gözü szintén felszedte a mogyorót, de úgy fogyasztotta el, hogy „egészbe hagyta" és egy kis lukat csinált rajta. A menetke vagy ménét arról nevezetes, hogy „mindig az erdőn tanyázik". A róka viszont bejár a faluba és kihordja a tyúkot az erdőre. A rókáról azt tartották, hogy olyan hamis, mint a kutya, és úgy fogja meg a nyulat, 283