Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

égett a moha, és ennek nyomát örökké őrizte. Utóbbi arról kapta nevét, hogy valaki egyszer a legalsó ágára akasztott egy rókát és úgy nyúzta meg. Ugyancsak a felsőtárkányi erdőn állt a Kalo Gábor fája — mert ő vágta ott hajdan az erdőt és ezt az egy fát meghagyta; a Mumus fájok — mert az. ilyen nevű család férfi tagjai ott faragták a vasúti tapfát, s ezért az egész völgy is róluk kapta a nevét: Mumus lápájok. A bélapáitfalviak a Dúri fájást, a Bába fájást és а Mécses fájá-t különböztették meg így az erdőn. A Dúri fája hatalmas bükkfa volt és arról nyerte nevét, hogy egy Dúri István nevű mészégető fogadkozott, fanyelű bicskával vágja ki, ha nem viszik el katonának. „Ez rámaradt, Dúri fája vaót, míg csak össze nem omlott." — A másik két fa úgy jutott nevéhez, hogy fogadásból egy mészégető felmászott rá: „No, fogadjunk, hogy a bocskoromat felviszem ennek a fának a tetejibe!" — mondta és sikerült neki. Azóta ezeket a fákat csak így, a virtuskodó mészégető legények nevével összekapcsolva emlegették. El nem tévedtek soha, mert mindig tudtak tájékozódni, nappal a fa oldaláról, éjjel a levegő mozgásáról. Tudták, hogy „a kelet ódala a fának világos, a nyugat ódala mohás". Éjszaka, ha csendes az idő, a meggyújtott gyufa mindig délre húz, nappal pedig észak felé. Ezt a kemencénél, égetés alatt tapasztalták ki. Nappal az idő múlását egy természetes napórával mérték. Minden kemence közelében volt egy jeles fá-juk és annak az árnyékát figyelték, arról becsülték meg, hány óra lehet, éjjel pedig a csillagok állásáról. Számos jelből tudtak következtetni az időjárás változására is. Az erdőn a hangok terjedése is jelentett valamit, amikor meghallották a mónosbéli harangszót •— ami egyébként nem hallatszott ki, — már megjegyezték: „No, mevváltozik az idő. Vagy mekkemeny szik, vagy enyhül." A kemence tüzelésekor, ha lejárt a füst a földre; ha a hangya nem dolgozott, hanem csak mászkált; ha a Bélkőt befutotta a köd; ha a marhát nagyon csípte a légy és emiatt nyugtalan volt, — ez mind esőt jelentett. És ha nagy szél fújt, akkor is azt mondták: „Ha megáll a szél, esseö lesz!" Megfigyeléseik tehát a légköri viszonyokra is kiterjedtek. A villámlást és a dörgést csak észlelték, ezekről azt tartották, hogy a „Jaóisten adja, mer roszszak a népek, mer nem imádkozónk." A villámtól nem szabad félni, nem kell elbújni, csak a „Jaóistenben bízni, meg osztan őtet híni segítségül." Úgy vélték egyébként, hogy a villámnak valami kemény magja van, találtak is egyszer egy fényes kö-vet a villám sújtotta fa mellett, amit isten ajándékaként kezelve, állatok gyógyítására használtak. Ha megdagadt egy tehén tőgye, megdörzsölték, megkeresztelték vele és ezt mondták: „Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek nevében, ámen." — A szivárvány jelenségének magyarázatára is a keresztény vallás tanította őket: a szivárvány segítségével a „Jóisten mutassa, hogy többé vízözön által nem vesz el a világ." Ha megjelent, az öregek azt mondták, hegy nem lesz eső, nyugodtan lehet dolgozni. De mutogatták egymásnak: „Nézd, a Fonatos kútbó iszik, a Lak kuttyábó szíjjá fel a vizet!", vagyis valamelyik kútból szívta fel a vizet és csak két napra rá várható eső. A kozmosz, jelenségeit nem magyarázták, inkább csak találgatták. A Holdban Szent Dávid hegedült, akit „kilöktek a mennybő", mert „rosszul cselekedett" és az édesanyja megátkozta, hogy „ne aggyonak neki sehol helyet, csak a Holdban". Amikor a félhold két ága, a szarva felfelé állt, jó időt vártak, de ha fordítva, vagyis csurgóra állt, azt mondták: „Maj mellásátok, esés lesz. Ügy készüljönk!" Ha pedig piros volt a színe, így szóltak egymáshoz: „Szél lesz, 281