Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

ideje alatt déltájban jól megrakták a kemencét, a farába egy jó nagy tőkét toltak, »oszt aggyig kitartaó vaót, míg ebédeltönk". Az étkezést mindig a csapat vezetője, a mester rendelte el: „Megéheztünk, egyőnk mái", vagy „Emberek, má elmúlt dél. tegyük meg az ebédet!" (Bélapátfalva.) Nemcsak felkeléskor, hanem minden étkezés előtt imádkoztak, ebéd előtt mindenki magában mondta el az Ürangyalát. Ez a szokás századunkban, főleg az első világháború után elmaradt. Főzni naponta egyszer, legfeljebb kétszer szoktak, az; étkezési idő alatt. Általában mindenki külön főzött a maga számára, de közeli rokonok együtt főztek és közös bográcsból ettek. Főzés előtt a tűzrakással nem kellett bajlódniuk, mert a tüzet sohasem hagyták kialudni. Még akkor sem, ha szombaton haza mentek a faluba: egy tüzes facsonkot parázssal együtt jól betakartak hamuval és ez kitartott hétfőig. Főzéshez mindenki kikapart magának a máglyából (Bélapátfalva) egy kis parazsat a túz szélére és arra állította a maga edényét. Gyűjtésünk idején legtöbben háromlábú füles, vas bográcsban, mások kövekre állított serpenyőben vagy katonai csajkában főztek. A múlt század végén a főzőedény még cserép volt, a vas bogrács is e régi háromlábú, füles cserép serpenyő formáját követi. A kenyér és a szalonna mellett a mészégetők maguk készítette fő tápláléka a paprikás krumpli volt. Ehhez először szalonnát vágtak a bográcsba és megsütötték. Amikor megpirult, hagymát vágtak rá, piros paprikát szórtak bele, majd a felszeletelt burgonyát és felöntötték vízzel. Megsózták és fövés közben rizst vagy tésztát tettek még bele. Főzés alatt a habot leszedték a tetejéről, mert vízhiány miatt ritkán mosták az edényt, a krumplit sem mosták meg és a mocsok feljött az étel színére. A bélapátfalvi, régi mészégetők a paprikás krumplit mindig víz nélkül készítették el. A répáshutaiak — megfigyelésünk szerint — gyakran főztek bobajká-t. Leginkább reggelire főzték, mert gyorsan elkészült. Az asszonyok készen hozták ki az apróra vagdalt, kocka alakú sült tésztát, amire forró vizet öntöttek és 5—6 percig főzték. Ha megfőtt, leöntötték róla a vizet, zsírt tettek rá, majd mákot és cukrot, vagy túrót, vagy prézlit szórtak a tetejére. — A régi bélapátfalvi és bükkszentkereszti mészégetők a hazulról magukkal vitt száraztésztából az előbbi eljáráshoz hasonlóan lebbencset főztek. Babot ritkán ettek, mert sokáig fői és erre a kemnecénél nem volt idő. A gombát újabban két-három hideg vízben is megmosták, „hátha féreg járta". Azután apróra vágták és vagy szalonnás zsíron sütötték meg, vagy paprikás krumpliba tették. A bélapátfalviak nem abállotíák meg sohasem a gombát, mert úgy tartották, „ha megmossák, má nem lesz olyan az íze". A régi szokás szerint nemcsak, hogy nem mosták meg, hanem edényt sem használtak a gomba elkészítéséhez. Hiába volt bográcsuk — még a két háború közötti időben is —, jobban szerették csak parázson sütve. „A gombát parázsra ráborították, megsült, messóztuk, megcsepegtetlük szalonnazsírral, oszt úgy ettőnk" — mondták. Mikor a gombát megcsepegtették, sok zsír nem a gombára, hanem a tűzre ment, de nem sajnálták. Azt tartották, 5. „Ügy csinálták a mieink, vaót nekik bográcsuk is, de nem szerették úgy, jobb szerették a tűzön, de csak parázstűzön. Rátették a gombát és rácsepegtették a szalonnazsírt. Még több ment a tűzbe, mint a gombára. Mondtam: Mé csinájjátok így? — Azt mondták, hogy ők így szokták. A tűz is egyék, aszongya. Annak is kell." — Mező hendrito Jánosné, sz. 1898. Bélapátfalva. , . 271