Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 5. (1967)

Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében

Az anyag feldolgozása Mint ahogy az épületfa beszerzésének idők folyamán egyre súlyosbodó körülményeit nem tudjuk ma már a néphagyományból, illetve a gyakorlatból megismerni, épp úgy vagyunk a fa feldolgozásával is. Addig azonban, míg az előbbi témának a levéltári iratokban nyomára lehet jutni, addig a feldolgozás, vagyis annak folyamata, munkamódszere, eszközei és műszavai nem kaptak helyet sem a földesúri, sem a közigazgatási ügyvitel dokumentációjában. Nyilvánvalóan azért, mert a fa feldolgozása semmiféle érzékeny ponton nem érintette a felsőbb hatalmak érdekeit és emiatt azok nem is kisérték figyelemmel, nem is szóltak bele. Úgy látszik, hogy még az iparűzést irányító és ellenőrző jogszabályok hatáskörébe sem tartozott ez a munka, végzői tehát nem céhes, vagy később hatósági engedéllyel rendelkező iparosok voltak, hanem egyéb mesterek, akiket a jogrend felől nézve kontároknak, barkácsolóknak, esetleg háziiparosoknak lehetne nevezni. A századforduló tájának néprajzi gyűjtői szerencsére nem mulasztották ezt el, majd újabb adatokkal gazdagította anyagukat Lajos Árpád, aki egy faház építését még rekonstruálni tudta a hagyományból. Igaz, hogy a házat nem új, hanem régi épület bontott anyagából emelték, de nyilván a régi gyakorlat ismeretében és annak szabályait követve.

42 Az alábbiakban csak annyira igyekszünk a fa feldolgozásának folyamatát követni, amennyire adataink az eddig ismertek mellé valami többletet tudnak adni, főleg a Heves megyei táj adta sajátosságokból következően. Általánosnak tűnik egy időben az a vélemény, hogy a faházat maguk a parasztok építették, nem hivatásos iparosok és ezért állítja a magyar szólás, hogy „Rossz gazda, ki a maga házára egy faszeget fargani nem tud".

43 Ezen a véleményen van Gönyey Sándor is, amikor azt írja, hogy a pusztafalusiak épületfának tölgyfát alkalmaznak, amit még ma is maguk ácsolnak. Az épületfa kifaragása nem kíván különösebb szaktudást, mert „majdnem minden gazda tud ácsolni.

44 Domaházán is azt állítják, hogy régen minden valamire való ember képes volt faházat készíteni és csak a múlt század végén váltak ki közülük az ácsok, akik a kemence építéshez is értettek.

45 A fentiektől eltér Gunda Béla véleménye, aki Kovács László erdélyi megfigyelései nyomán arra a következtetésre jutott, hogy hajdan a faházakat előállító központok működhettek, ahonnan egyrészt a vándor ácsok, barkácsolók mentek idénymunkára, másrészt kész épületeket is szállítottak távoli területekre.

46 A Heves megyében még megfigyelhető gerendavázas zsilipéit falu házak közül csak kettőnek az építési körülményeiről kaphattunk adatokat. Igaz, hogy ezek az adatok nem adják meg az építés pontos idejét, de alig félreérthetően céloznak a készítés helyére. A bükkszéki és az egyik szentdomonkosi ház a hagyomány szerint a közeli Váraszón készült. Bükkszéken azt állítják, hogy az Almádi Brigitta házát „valamikor még Váraszóról hozták. Ott csinálták meg és itt állították fel." Ezen kívül még egy ilyen, Váraszóról hozott házról tudtak, ezt azonban már nem írhattam le, mert korábban lebontották. A szentdomonkosi ház anyagát is Váraszóról szállították, valamiféle tűzvészt követően, — mondja a ház gazdája. Tájékoztatása szerint 1850 körül állították fel jelenlegi helyén a házat, de sejthető, hogy az épület akkor már nem volt új. — A két közlésből nem derül ki világosan, hogy az épületeknek csak fáit vették-e Váraszón, vagy kész házakat vásároltak. Az előző esetben a már említett fahiánynak egyik konkrét példájával állunk szemben, melyben az erdőben 42 Az elmondottakra ld. a 21. és a 40. számú jegyzetet. 43 Malonyay D., i.m. V. 205. 1. 44 Gönye S., Az abaujmegyei Pusztafalu népi építkezése, kendermunkája és népviselete. NÉ. 1939. 122.1. 45 Lajos Á., i.m. 64 — 65. 1. 46 K. Kovács L., Hóstáti képek. Kolozsvári Szemle, I. 1942. 39. 1. In: Gunda В., A népi építkezés kutatásának módszere. MTA. II. Osztályának Közleményei. IV. 1954. 1 —2. sz. 79. 1. 168