Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése

tói kezdve a trágyában fészkelő lótetűig minden bántotta a palántát. A legnagyobb baj itt csak az lehetett, ha a tyúkok beszöktek a palántosba és lecsipegették a növény levelét, szétkaparták a földjét. Ültetéshez azonban legtöbbször itt is igénybe vették az egész családot, ha nem is olyan huzamosan, mint a kertészek. Ha tehát a palánta felnőtt 5 — 6 levélre, jó eró's, zömök volt s az idő is felmelegedett, nem fenyegetett visszatérő fagy, itt is kezdtek ültetni." Egy jó eső után a termelők apraja-nagyja hozzálát a munkához" — írja Szentkirályi.

10 A verpelétiek csak családjuk munkaerejét vették igénybe, e munkában még segítségre sem támaszkodtak, így aztán az ültetés aszerint alakult, milyen népes volt a család, mennyi öreg és gyerek volt a felnőttek mellett. A palántát néha este megszedték, de jobb volt reggel szedni, közvetlenül az ültetés előtt. Ilyenkor a palántost már előző este bőségesen megöntözték, hogy földje átgyengüljön és a szálakat könnyen ki lehessen húzni. A palántát válogatva szedték s mindig azok, akik legjobban ráérlek és értettek is hozzá. Ültetéskor korábban keltek valamivel a rendesnél s ha több felnőtt is volt a családban, az egyik asszony, többnyire az öregebb végezte a házkörüli munkát, a másik pedig már válogatta a palántát. A férfiak is segítettek, ha nem kellett a jószággal vesződni, — vagy pedig, mint zsellérhelyen, nem volt jószág. A kint nevelődött palánta szívós, erős volt és a megöntözött, puha földből könnyen ki lehetett emelni. Két ujjal fogták meg, de csak gyöngéden, hogy be ne roppantsák és óvatosan huzigálták, mindig csak a nagyobb/át. A kiszedett palántát a balkezükbe gyűjtötték és ha volt egy marokkal, akkor a bátyiba tették. Ezt kibélelték addigra nedves ronggyal, vagy frissiben tépett, harmatos füvei és odaállították maguk mellé. A marok palántát, — kis földdel összetapasztva gyökerüket, - ebbe állították bele, óvatosan, mint a puha fészekbe. Szedtek egy-két bátyival, annyit amennyi ültethető palánta volt. A bátyiban természetesen csak egy sorban rakták őket. Mire a palántát megszedték a legfontosabb házkörüli dolog is majdnem készen volt. Ha voltak nagyobb gyerekek, akkor azokat is felkeltették és indultak kifele. Otthon csak a kicsi gyerek maradt, meg az öregek, akik rá vigyáztak. A hátyikat a felnőttek vitték, a férj, a felesége, vagy ha volt, másik férfi. A hátyik tetejét is betakarták vizes ronggyal, vagy csak egyszerűen leborították a dohányruhával. Ez ugyanis kellett, ha másra nem, kötényn&k, ruhavédésre. Fiatal lányok, menyecskék rossz szoknyát is tettek a tetejébe, amit a földön magukra vehettek. Az idősebbek és a férfiak elmentek a rosszban is, különösen kifele, amikor még legtöbbször homályos volt a hajnali idő. A gyerekek vitték a kapát. így vonultak az ültetéshez, amikor nedves volt a föld, s nem kellett vizet vinni. Ez volt azonban a ritkább eset! Rendesen nem jött időben az eső és vízzel kellett ültetni. Nem hiába mondja Szentkirályi:

11 „Szerencsés azon ember, ki esővel el tudta végezni az ültetést, mert különben vízzel kénytelen kínlódni, az pedig — miután Verpelét és Feldebrő határa magasabb fekvésű, semhogy, úgymint a Tiszavidéken két méter mélyre ásott gödörből, a földje bármely részében nyerheti a vizet — nagy munka, mert a távolabb eső Tárna patakból kell a vizet szállítani s minden palánta helyét megönteni, mely munka több fáradtságot igényel, mint majd az ültetés". Ilyenkor a család férfi tagjai már kora hajnalban, közvetlenül felkelés után befogtak, a kocsira hordókat, vödröket, rossz kosarat, szakadt dohányruhát dobtak s mentek le a Tárnára. Vizet ugyanis onnét lehetett hozni; dohányföldön nem volt kút s a falu40 Szentkirályi (= Sz. Ö.) i. m. 3. 41 Szentkirályi ( Sz. Ö.) i. m. okt., 16. sz. 362