Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése

béli kútból ki győzte volna merni? Különben sem volt a házaknál, csak a fontosabb sarkokon, a 90-es évekig egész Verpeléten összesen 7 db. De vizük sem lett volna olyan megfelelő, mint a folyóvíz. Ha pedig elkezdődött faluszerte az ültetés, sietni is kellett a Tárnához, mert sokan jöttek. Viszont a vízhez csak a gyöngyösi út mellett, a hídnál és a Majkára vezető útnál lehetett kocsival, lóval hozzáférni, ahol levezető utat tiportak. 1870 előtt, míg lent Debrőnél nem kezdtek árkot húzni s nem indult meg a szakadás, a víz színe is fent volt; de azóta mély árokban folyt a víz lefele. Kedvező időben, meleg tavaszvégi hajnalon, tízesével, húszasával álltak a Tárnánál a kocsik. „Mint a búcsúban, vagy a vásáron annyian voltak!" — emlékeztek. Ha aztán sorra kerültek, lehajtottak a víz medrébe — hol máskor is itatni szoktak, ha erre jártak — s a hordókat gyorsan telemerték. Legtöbbször egyikük, a gyengébb fiú a kocsi fenekén, vagy a fellépőn állt s a másik pedig adogatta a vízzel teli vödröt, vagy a kannát és így borogatták a vizet. Mind a ketten mezítláb voltak, felgyűrt gatyában. Ha tele lettek a hordók, az ellenkező oldalon kihajtottak. A gyenge szamárkólákat — mert a szegények azzal jöttek — maguk is segítettek kitolni. S így mentek locsolgatva, föcsögetve a vizet a tele hordókból, a kocsik sorban a dohányföldek felé. Mire kiértek már a palántát vivő asszonyok is odaértek. Itt aztán beálltak az út mellé, kifogták a lovat, ökröt, vagy a szamarat legelni — ha volt fű. Az asszonynépek is lepakoltak, rossz ruhába öltöztek: nekikészülődtek az ültetéshez. Kocsija, lova természetesen nem volt mindenkinek, aki dohányt termelt. Ezek közül némelyik, a nagyon szegény szamaras kólával rendelkezett s a vizet azzal szállította. Lassú és szaporátlan volt ez, de jobb a kölcsönfogatnál. Ezt ugyanis bőven vissza kellett szolgálni, kézimunkával kaszáláskor, kapáláskor, mikor a gazdának szüksége volt a munkára. Sok szegény ember mégis erre kényszerült. E kölcsönmunka aztán még azzal is járt, hogy csak akkor kaptak fogatot, amikor a másik már sajátjával elkészült: tehát ilyenkor némi késedelemmel is mindig lehetett számolni. c) Az ültetés. Az ültetés volt a dohány első nagyobbszabású munkája, melyhez nagy előkészület és több munkás kellett. A kertészeknél ez a munka hetekig tartott. Ilyenkor már kiköltöztek a földházakba, a dohányföld mellé, ha a kommenciós lakás nem esett közel s reggeltől estig folyt a munka: hajnalonta vízhúzás a sebtiben ásott közeli kútból, vízhordás, utallás, melyet kétfelől fogas utallóval végeztek, vagy nagyobb helyen a vetőgép csoroszlyájával, esetleg jelzőkoronggal. Ezek már tökéletes szerszámok, melyek a sürgős munkát nagyban elősegítik. De ésszerűen kell a munkát végezni, be kell osztani is. Ha kevesen vannak, napszámost fogadnak 1—2 hétre: gyereket, öreget palántát hányni, széthordani, úgy hogy a kertész és a felesége állandóan ültethet. Kedvező idő esetén s ha elegendő palánta is van, hajnaltól estig folyik a munka. Késő délután, estefelé megszedik a másnapi palántát és reggel korán kezdenek. Ha víz is kell, 1—2 embert csak a vízhordással foglalkoztatnak. Pontos, beosztott munka folyik, kevés szünettel, rövid ebédidővel. Megtehetik: másféle munka nem vonja el őket. Verpeléten kisebb méretben, egyszerűbb eszközökkel folyt az ültetés, azonban a családot legtöbbször itt is teljes egészében lekötötte. Aki csak dolgozni tudott, vitték ilyenkor magukkal. Serdülő gyereknek jó alkalom volt a tanulásra. Ha lerakódtak s átöltözködtek, a munkához kellett látni. Az asszonyok, akik legtöbbször a palántát hozták a hátyiban, a palántát bontották ki: leszedték a tetejéről a ruhákat s ezekből felkötötték a vastag gangát s aztán szedtek ki a palántából annyit, hogy az ültető edény, kis kosár, tál vagy rossz tányér tele legyen. Ezt aztán a 363