Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Bakó Ferenc: Településnéprajzi tanulmány

községek építési gyakorlatának további, részletesebb tanulmányozása adhat majd felvilágosítást arról, hogy a kultúrának ez az összetevője Makiáron milyen közvetítés, esetleg belső fejlődés eredménye. Helységünk lakó és gazdasági épületeit emberemlékezet óta helybeli házépítő mesterek készítették. Maklár mezőváros jellegű település, ezért különböző iparosok, így kőművesek is éltek itt, mert megtalálták megélhetésüket. Egyrészt a mennyiségi, másrészt a minőségi igények jelentkezésére utal a helybeliek mellett a városi, egri kőművesek megjelenése is, akik a jómódúak megrendelésére a két világháború között már nem hagyományos, háromsejtű házakat, hanem nagyobb tömegű — helyi kifejezéssel élve — „kaszárnyákat" építtetnek. Az, hogy a falu építő gyakorlata inkább a helybeliek kezében maradt, nem biztosította azonban az építészeti hagyományok szerves továbbfejlődését, mert a századunkban emelt épületek szakítást jelentenek a régi stílussal, átvételét a városi polgárság attól elütő házformáinak. Magát a házépítést néhány, részben kultikus eredetű, részben a kisipari, céhes hagyományokban gyökerező szokás kíséri. A falu katolikus része tartotta azt, hogy pénteken nem szabad hozzákezdeni az építéshez, mert nem jár szerencsével. A kőműves, mikor az alapot rakja, ki szokta vágni az egyik sarok-követ és pénzt helyez bele, amit a gazda szokott adni. Mikor a ház elején a második sarok-kő is le van téve, rászedik a gazdát, hogy üssön néhányat a kőműveskalapáccsal a kőre. Ahányat üt, a kőművesek annyi liter bort követelnek tőle. Ha már az ,,anyafal" és a négy sarck körül fel van rakva, „májfát" tesznek ki a kőművesek. Ha lehet, kisebb topolyafát keresnek, színes papírszalagokat kötnek rá, rászegezik egy szarufára és beállítják az egyik sarokba. Ilyenkor a gazda áldomást fizet, épp úgy, mint a ház bevégzésekor. Ahol kemence készül, a gazdaasszony „krumpli bogácsá"-t süt benne először és megkínálja vele a kőműveseket. Ha megsül a pogácsa, megsül majd benne a kenyér is! Szokás az is, hogy első éjszakára az új házba macskát vagy kutyát tesznek, mert egyesek azt tartják, hogy aki először bent alszik, ,,az hal ki onnan leghamarabb". A házat kívül-belül, vagyis „merejű" évente négyszer-ötször meszelik. A kemencét és környékét már sűrűbben, minden második szombaton. A konyha bolthajtását zöldre mázolják. A meszelést tapasztás előzi meg, „pélyvás" sárral kenik be a repedéseket és ,,simító"-val szétkenik. A szoba és konyha földjét „mázolni" szokták hetenként, mert „feltörik", ha száraz. A kertből hozott földből sarat készítenek és edényből ronggyal kenik a padlóra. A tapasztott födémet savóval kenik, de ha nincs mésszel. Most ezek a födémek mind világos színűek, de mesélik, hogy egy generációval korábban (1904-ben) sötétkékre mázolták a födém tapasztását. A födémgerendákat egyes helyeken lemeszelik, máshol „fírnejsz"-szel kenik le. Fentebb említettük, hogy a ház mindkét szobáját Makiáron lakni szokták. Kivétel, ha kevesen vannak és az egy kenyéren élő néhány személy az „első ház"-ban is elfér. Egyik adatközlőnk 1904-ben ment férjhez és a hátsó szobát kapták meg, abban laktak, még a lányait is onnan adta férjhez. Az első szobában apósa és anyósa lakott, külön háztartást vezettek. A konyhát közösen használták, a tésztát mindig ott főzték a sok vízgőz miatt, a szabad kémény alatt. Egyszerűbb ételeket a kemence mellett a masinán is elkészítettek. Ahol oldalház is volt, könnyebb volt a helyzet. Ezekben egy, esetleg két lakószoba, „kis ház" is szokott lenni. E kis házakat régen (1816-ban) a plébánosnál a cselédség lakta,

127 de a parasztok úgy használták őket, hogy beleköltöztették az új házasokat, vagy ha már a család körülményei úgy alakultak, az öregeket. Arra is van adat, hogy a fiatal házasok az istállóban kaptak helyet. A férfiak és a legények, fiúk századunk elején még az ,,ól"-ban háltak. Yolt olyan 127 E. Érs. Lt. Vis. Can. Liber. 3520. 326