Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Bakó Ferenc: Településnéprajzi tanulmány

asszonyok, hogy „ami por van, az mind egy szemig a kemencére ül". A két tüzelőberendezés között átmenetet képező kamin kémény, vagyis a „meleg konyha" az 1930-as években terjed el. A tőzeggel való tüzelés hagyománya a régi állattartó életmódra utal. A múlt századi, jómódú gazdák házában ismeretes volt a „katona komra" is, amit a „hátsó ház"-ból rekesztettek el éppúgy, mint egy másik részt az istállóból a két katonaló számára. Mind a két helyiség „égre nyílt", használatuk a házak udvari homlokzatára volt tehát hatással. A födém — úgy látszik — mestergerendás maradt a stukatur megjelenéséig. A mestergerenda és az alacsony ház képzete összekapcsolódik a hagyományban, amint ezt a következő népdal részlet is megfogalmazza Szabó Andrásné közlése nyomán: „Alacsony a háznak mestergerendája, Letörik a legény, letörik a legény gyöngyösbokrétája". A deszkás födém elterjedését viszonylag későre kell tennünk, mert tapasztott födémet még hármat figyelhettünk meg. A mestergerendát a kemence tájékán tartó faoszlop századunk elejéről még több házból (református és katolikus egyaránt) ismeretes, de palóc nevét nem tudják. Annál erősebben őrzi a népnyelv a „boldog anya" elnevezést a lakóház utcai homlokzata előtt álló és a szelement tartó egyenes ágasra vonatkoztatva. Arra is van azonban adat, hogy a kemencét mondták boldog anyá-nak; „Üljünk a boldog anyánk mellé!" — emlékszik vissza Zubor Mihályné. A belső, a mestergerendát tartó oszlopnak két formáját, a földön állót és a kemence padkájára támaszkodót ismerik. A régi házakban még ma is gyakori a döngölt földpadló, a deszkapadló csak 1900 körül terjedt el. Akkor költötték a nótát arról, aki először padlóztatta a házát: „Pádimentomos a háza, Nyakig van az adóssága.'''' A legjelentősebb gazdasági épület, az istálló fejlődéstörténetét már csak a hagyományra támaszkodva lehet rekonstruálni. A két ollóra épített „bukott tetős", vályogfalú, náddal fedett tüzelős ólak teljesen eltűntek a falu építészeti emlék anyagából. A régi falépítési technikákat az istállók őrizték, mert az 1799-ben leírt sövényből font istálló

126 egy példányának bontására mai emberek még 1915 körül visszaemlékeztek: váza gerenda, fala vesszőből fonott volt. Az ólaskertek megszűnésével az istálló beköltözött a lakótelekre és — talán az idegenből jött telepesek szokásait is szemmel tartva — hozzátapadt a lakóház végéhez. A régi istállók legnagyobb részét ebben az elhelyezésben találtuk. Hasonló folyamat zajlott le a szekrészínnel is, de ez új helyén, a lakóház végén kétszárnyú ajtót is kapott. A hagyományban csűrt is használtak a makiáriak, de emberemlékezeten túl. Szájhagyományból nyert értesülések szerint ezek felvidéki jellegű, kétfiókos, szérűs cséplőcsűrök voltak, de nem a lakótelken, hanem a szálláskertben álltak. A mai Maklár telkeinek és utcaképének leginkább szembeötlő építménye az „oldalkamra" vagy „oldalház". Mint fentebb említettük, a kapu mellett, egyik oldalával az utcára tekintve fekszik. Nagysága, formája, rendeltetése változó. Van egész kisméretű oldalkamra, de van 10—12 m hosszú is, melyben éléskamrák, pince, szekérszín és lakószobák is helyet kapnak. Az oldalkamra az egész község lakosságánál, vallásra való tekintet nélkül, elterjedettnek látszik, ezért a szomszéd területek, 126 Uo. 325