Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

megkülönböztetett társadalmi helyzete ellenére is, a gépész — legalább is jóidéig — csak „cseléd" marad. Cs. Nagy József, volt uradalmi gépészkovácsról mondja a lánya, hogy ,,az én apám cseléd volt 45 évig". Az uradalomtól való függőség tehát nemcsak a falu népében, hanem a gépászben és családjában is valamelyes alacsonyabbrendűségi érzést vált ki, amely csak akkor szabadul fel, mikor az ,,úr" megszűnik hatalom, tekintély lenni és leomlanak a megmerevedett gátak a gépész és a parasztok között. Az erősen leromlott gazdasági helyzet eddig nem látott mértékben duzzasztja fel a kézművesek második kategóriáját. A gazdasági válságok, a munkanélküliség, vagy a csak ideig-óráig tartó alkalmaztatás a kézügyességgel, technikai érzékkel bíró szegényparasztot mind gyakrabban kontármunkára kényszeríti. Ebben az időben alakul ki a „kútásó" mesterség, a „gamólók" mestersége és elszaporodnak a barkácsolók. Bár termelésük kétségtelenül árutermelés, de olyan csekély mértékű, hogy számukra az ipari munka csak igen vékony szelet kenyeret biztosít. Társadalmilag nem is emelkednek ki a szegényparasztságból, úgyhogy a falu egyéb osztályaihoz való viszonyulásuk semmiben sem különbözik a szegény parasztságétól. A harmadik kézműves csoport, a cigány iparosok társadalmi helyzete a fentebb már vázolt körülmények következtében a két háború között a legalacsonyabb. A falutól elkülönülő lakótelepük, nyelvük, életmódjuk, szokásaik különbözősége kizárja őket a falusi társadalomból, kezdetlegességeik pedig a falu népében lebecsülést keltenek. Senki sem számítja — egyébként kiváló szakmai tudású — ipari szakembereiket a „mesterek" közé, tulajdonságaik között mindenki a munkakerülést és a tolvajlást tartja számon. Gazdasági helyzetük a megbízhatatlan adatok miatt nem állapítható meg pontosan, lakásuk és ruházatuk azonban alig különbözik a maitól (az 1949-es állapottól). A jelennel (1949) szemben, mint éles különbséget könyvelhetjük el a hagyományos mesterségek, tehát a cigánykovácsság archaikus elemeinek nagyobbmérvű gyakorlását. 3. A háború utáni évek első legnagyobb vívmánya, a földosztás lényegesen megváltoztatja a tiszaigari kézműves rétegek társadalmi és gazdasági viszonyait. A XIX. század utolsó évtizedei óta észlelt földszerzési vágy végre kielégítést nyert. Föld jut az iparosok legnagyobb részének is és ez a változás a mesterség, a szakma elhanyagolását idézi elő. 1949—1950-ben valamennyi virtigli iparosnak földje is van, és munkaidejének mintegy felét mezőgazdasági munkával tölti el. így a valódi mesterek társadalmi pozíciójukban közelebb kerülnek a parasztsághoz, és korábbi különállásuk mindinkább elmosódik. A kézművesek második osztálya ugyancsak földhöz jut, gazdaságilag tehát a virtigli mesterekkel lesz csaknem egyenlő. Soraikból az ügyesebb, jó szakképzettségű és a munkájuk révén elismert kézműveseket a társadalmi értékelés azzal emeli ki, hogy virtiglinek mondja éppúgy, mint az iparengedélyes mestereket. Ez részben azzal is magyarázható, hogy földhöz jutva sokan beadják az ipart, s így a korábbi virtigli mesterek egy része is a második kategóriába csúszik le. Az eddig elmondottakból tehát kitetszik, hogy az igari kézművesség két felső rétege 1949-—1950-ben mindinkább egyetlen iparos csoporttá nivellálódik. Kivételek természetesen itt is adódnak. Akad olyan virtigli mester, aki nem igényelt földet és erős kispolgári öntudata — legalább is szubjektíve — ma is a falu társadalma fölé emeli. így az egyik mester lányairól mondják,