Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

hogy nemcsak a földművesekkel, hanem a közülük kiemelkedett értelmiséggel sem „állnak szóba". De ez csak elszigetelt jelenség. A falusi kézművesek legképzettebb és ebből eredően legnagyobb jövőre hivatott rétege, a gépészek részben hasonló, részben egészen más módon reagálnak a korunkban lejátszódó változásokra. Az egyik: az előbbivel analóg esetben földet igényelve a középréteg társadalmi pozíciójába helyezkednek el, de a többinél szélesebb körű tudásuk és tágabb látókörük tanácsadó, vagy vezető szerepre determinálja őket. Somlai Lajos, a Széky uradalom volt gépészkovácsa, kertgazdálkodást folytat és ezzel példát mutat a belterjesebb földművelésre. Mechanikai szakismereteit sok esetben tanácsok formájában teszi közkinccsé, ugyanakkor pedig mint szakképzett méhész tanfolyamokat tart és a maga jószántából szoros kapcsolatban van a falu méhészeivel. A másik esetben a gépészek, rendszerint fiatal koruk miatt, nem igényeltek földet, ragaszkodtak szakmájukhoz és mindent elkövettek, hogy továbbra is ezzel a munkával keressék meg kenyerüket. Ezt a második csoportot a helyzeti előnytelenség miatt csaknem egészében elvesztette a falu. Más vidékek abszorbeálták őket, olyan területek, ahol korábban kezdődött meg az ipar és a modern mezőgazdaság fejlődése. Társadalmi szerepük feltehetően az Igaron maradt szaktársaikéhoz hasonlóan alakult. A harmadik kategória, a cigány kézművesek társadalmi helyzete változott a legkevésbé, minthogy gazdasági viszonyaiban sem történt olyan gyökeres változás, mint a község egyéb társadalmi csoportjainál. A cigányok nem igényeltek földet, ennélfogva nem térhettek rá olyan intenzív módon a mezőgazdasági termelésre, mint általában a falu kézművességgel is foglalkozó, nincstelen parasztsága. A gazdasági viszonyok korábban már említett alakukulása azonban nagyobb mértékben szorította rá őket a mezőgazdasági bérmunkára és ez a körülmény náluk is az ipari munkával eltöltött idő csökkenését jelenti. A társadalmi felemelkedés másik módja, a mezőgazdaság kollektív szektorában való munkavállalás nem segített ezideig semmit sem a cigányok helyzetének javulásán, mert az analfabétizmus és a műveltségi, civilizációs igények hiánya legtöbbjüknél fékező hatást fejtett ki. Amint látjuk, 1950-ben a cigányok sajátos, hagyományokban gyökerező fémműves szakismeretei kihasználatlanul hevertek a számukra egyetlen lehetséges munka, a mezőgazdaság területén. Bár tudjuk, hogy ezek a készségek folyamatosan elkallódó, fel nem használt értékekké válnak, ezen csak az érdekeltek önismerete, önmaguk értékeinek felismerése és a megértő környezet tudna változtatni. A kutatásunk időpontját követő korszak nem kedvezett az egyéni munkának, ezért a falvak kézművességének kisiparosai, barkácsolói és háziiparosai kedvezőtlen helyzetbe kerültek. Tiszaigaron nincsenek erről információink, de egy közeli településen, Poroszlón a kollektivizálás korszaka ennek a sokrétű tevékenységnek erős háttérbe szorítását hozta.

67 Valószínű, hogy ez a megállapítás a Tisza-tájnak ezen a szakaszán a legtöbb településre érvényes.