Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

lítják úrnak. Vannak azonban olyan virtigli mesterek is, akik nem kényszerülnek arra, hogy bérmunkában arassanak, mert sikerült annyi földet összevásárolniuk, hogy megtermi az évi élelemszükségletet. Ez utóbbiak a gazdag réteggel tartanak össze, velük tartják a barátságot. így a fejlődés iránya ebben az időben a kézművesek helyi társadalmának további széttagolása felé mutat. Annak ellenére azonban, hogy a nagygazda — más híjján — a virtigli mesterek barátságát keresi, nem érzi magát az iparossal egyenrangúnak, vagy még kevésbé felette állónak, amint ez az eddig tárgyalt időszakban kétségtelenül megvolt. Míg a szegényebb parasztság előtt van valamelyes tekintélye annak a mesternek, aki érti a szakmáját és ,,van is valamije", addig a nagygazda semmibe sem veszi. Lendvai Vilmos szabómester Tiszaörsről 1920-ban költözött Igarra. Felesége így ítéli meg fogadtatásukat: ,,Igy mondták: jöjjön Lendvainé asszony! Más megbecsülést, tekintélyt adtak itt az embernek, mint Őrsön. Igaz, hogy nem voltunk rongyosak, öt stráfkocsival hornyászkodtunk ide". — Férje azonban élesebb kritikával nyilatkozik a parasztok magatartásáról, minthogy véleményét elsősorban a vagyonos parasztság bánásmódja alakította ki. „Az iparostársadalom a múltban a negyedik osztályú emberek közé tartozott, Nem volt semmi tekintélye a paraszt előtt, a gazdagok előtt meg éppen nem volt. Akkor ez attól függött, hogy milyen vagyona van. Ahogy nőtt a raktára, úgy nőtt a tekintélye. A szegény embert nem becsülték. A megszólításban mindég ott volt az „úr" név, úgy szólítottak: Mester úr, vagy szabó úr, de sohase mondták, hogy Lendvai úr! A kováccsal is így volt. Sose mondták neki: Pónus úr, csak gépész úr. Köszönni sohasem köszöntek előre, mindig az iparos köszönt előre, ha azt akarta, hogy népszerű legyen." A háború előtti évtizedekben a virtigli iparosok között társadalmi állásban mindinkább első helyre emelkedik az uradalmi gépész-kovács. Kálmán Balázs, a múlt század legvégén és századunk elején élt, híres gépész példája mutatja az utat a gyakorlaton túl szakkönyvekből alaposabb ismereteket szerző, új típusú falusi iparos kialakulásához. Az uradalmi gépész-kovács némileg független a falu társadalmától. Az uradalmi udvarban lakik és egyedül az „úrral" van függőségi viszonyban. Az úr után ő a legelső ember az alkalmazottak között. „A cselédek felett a gazda parancsolt, de nekem csak az úr. Mástul parancsot nem fogadtam el, csak az úrtól" — mondja Somlai Lajos 47 éves gépész. A birtokos az alkalmazottai között fennálló beosztásbeli különbségeket igyekszik még inkább kiélezni azzal, hogy éberen vigyáz az általa kiemelt alkalmazottak magatartására. „Egy másik uradalomban — Vác környékén —, ahol a kertész szakképzett ember volt, a kertésszel, a kerülővel, a gazdával tegeztük egymást, ha egykorúak voltunk. Itt, Igaron nem volt ez, én nem tegezhettem a kertészt vagy a kerülőt, vagy egy kocsist, az úr rossz néven vette volna. Általában a gépész, a kovács, az asztalos és a kertész voltak egyenrangúak: a szakképzett emberek." Somlait az uradalomban mindenki urazza, még a birtokos is gépész úrnak szólítja. A másik uradalombeli cselédek és a falusiak Somlai úrnak, de akik már közelebbről ismerik, azok csak gépész úrnak szólítják. A gépész általában magázza az embereket, a cselédeket is, csupán a gyerekeket tegezi. Amióta Tiszaigaron a kézművességnek ez a modernebb formája kialakult, a gépész viseletében is különbözött a község többi lakójától. Hétköznap „kék ruhában, gépészruhában" járt, ünneplője viszont a virtigli mesterekével volt azonos, pantalló és félcipó, télen csizma, A falu szemében azonban