Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)
A jobbágyfelszabadítás, a kiváltságok, rendek eltörlése után már nem állapítható meg az iparosok között a későbbi virtigli rétegnek ez éles elkülönülése. Az anyakönyvi bejegyzések máról-holnapra elhagyják a „nagyságos", „érdemes", „nemes" jelzőket, bár a nemesi öntudat és az ennek kijáró tisztelet nem múlhatott el ilyen hirtelen. Es valóban, a század második feléből is vannak adataink arra, hogy egyes iparosok majdnem baráti viszonyban állnak a nagybirtokosokkal, bár az utóbbiak részéről a barátságnak kiábrándító színezetet ad a leereszkedés. 1870 táján Mészáros Sándor szűcsmester keresztkomája „Tóni úr", az egyik helybeli birtokos, Benyó Károly asztalosmester keresztkomája pedig az akkori jegyző, bizonyos Tisza nevezetű. Mikor „Tóni úr" tönkrement, kölcsönkért keresztkomájától, a szűcsmestertől és nem tudta megfizetni az adósságot, földet kínált érte. A szűcsmester azonban nem fogadta el, „nem volt ideje a földdel bajlódni" — mondja Mészáros Károlyné 65 éves asszony. Az iparosoknak ilyen — akkor úgy tűnik, általános — elutasító magatartását a földtulajdonnal szemben feltűnő hűséggel őrizte meg a hagyomány, valószínűleg az attitűd későbbi pálfordulása miatt. Kovács Gyula 48 éves jómódú paraszt meséli Kovács János kovácsmesterről: Mikor Papszász visszajött a pozsonyi diétáról, 65 ki akart neki mérni 20 hold földet, nagyapám azonban azt mondta : Nem fizetek én az osztrákoknak adót, nem teszem le azért a kalapácsot! — vagyis nem fogadta el a földet. — Az előbbi adatközlő szerint Benyó Károly asztalosmester 83 éves korában halt meg, „de nem volt kapa a kéziben. Nem kellett akkor a föld az iparosnak!" Kovács Károly 71 éves ember szerint „ezelőtt azt mondták, hogy egy mesterember többet ér, mint száz hold föld. Kevesen voltak és aki mester volt, mevvót a beccsé." Az iparosok ebben az időben tehát nem ismerik a földbirokszerzés vágyát, semmire sem becsülik a paraszti életformát és ebből az is következik, hogy társadalmilag a parasztok felett állóknak érzik magukat. Házasságaik jórósze iparos házasság, kovácslegény ács mester, vagy kovácsmester leányát veszi el. Benyó Károly asztalos felesége 48-as honvédtiszt árvája, akit sógora, az igari rektor (tanító) nevelt fel. Kovács András kovácsmester 1859-ben egy gazda leányát veszi el, de az após műhelyt nyit számára. Gyermekeiket is iparosnak taníttatják, egész iparos dinasztiák nevelődnek ki. A Kovács család minden tagja a kovácsmesterséget űzi a század harmadik negyedéig, a Tóth család tagjai molnárok, csizmadiák és kerékgyártók, a Kocsiak faragómolnárok. Az egyik Tóth cipész négy fiából kettő cipész, egy kőműves, egy pedig rendőr és „magyarbanda-vezető". Kivételesen Kovács András két fia közül mind a kettő földet művel. Felesége után, aki gazdalány volt, sok földet jussolt és a nagyobbik fiát ennek a megmunkálására szorította rá. A kisebbik fiát keresztapja, aki balmazújvárosi gépész, levitte magához próbahétre. A fiú meg is felelt, de mikor a próbahét után hazajött, a bátyja nem engedte vissza. „Kellett a dógos idehaza!" — Hogy a földművelő élet lebecsülése és ugyanakkor az iparosélettel való teljes megelégedettség milyen társadalmi összefogó erő volt, mutatja az is, hogy abban az időben, tehát a múlt század második felében az iparosok külön mulatságokat rendeznek. Ezekre a „bálákra" nemcsak az igari, hanem a környékbeli iparosok is hivatalosak voltak, akik számára meghívókat bocsátottak ki. A múlt század utolsó negyedében az iparosok életszemlélete gyökeres változáson esik át. V'alószínű, hogy az akkori rendkívül magas búzaárak, helyi viszonylatban pedig a Nagytó lecsapolásával újabb termőterületek bekapcsolódása révén megnyílt tágabb földszerzési lehetőség csábította az iparosokat a
