Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

földhöz. Ezt a folyamatot megfigyelhetjük egy hajdani csizmadiamester, Tóth Márton életén keresztül. 1840-ben született, apja házépítő volt. Apja gyermekkorában elküldi csizmadia inasnak, majd felszabadul és néhány évig vándorol. 1863-ban kerül haza, eleinte nehezen indul a műhely, ezért nyáron az uraságokhoz aratni, sőt kasznárnak is elszegődik. Csak visszatér azonban a mesterséghez és addig dolgozik, míg egy kis tőkét nem kovácsol magának. Akkor felhagy a mesterséggel és földet vásárol. Beleveti magát a gazdálkodásba, kupeckodik, üzleteket csinál, bank kölcsönnel dolgozik és 1880-ra 28 hold földje van. Neki, aki húsz évvel azelőtt „szegényül kezdte meg az életet". Közben bekapcsolódik a politikába is, a Függetlenségi Párt kortesvezére lesz (Kossuth-szakállt kezd hordani), majd bíró, az egyháznál kurátor, presbiter. Még csizmadia korában került kapcsolatba az urakkal és minthogy „nagyon jól tudott beszélni", az urak meg is szerették. Csak így kerülhetett a paraszti honoráciorok közé, „mert akkor presbiter vagy bíró nem lehetett senki, csak az ő jóváhagyásukkal" — idézi apja életét K. Tóth Márton 61 éves kerékgyártó. Egy ideig takarékos beosztás, mindenre kiterjedő agilitás jellemezte. Pénzkezelését pontosan könyvelte, maga tartotta nyilván hitelezőit és adósait. Bírósága idején azonban végzetes hatást kezdett rá gyakorolni a vármegyei urak példája. Mint bíró, hetenként köteles volt kocsin bevinni az adót Egerbe a vármegyeházára és ezek az utazások változtatják meg az eddig takarékosan gazdálkodó, vagyongyűjtő ember életmódját. Egerben vendégfogadóban száll meg, este pedig dzsentri módra cigánnyal mulat. A gazdaságot elhanyagolja, mindent a cselédekre bíz. Rövidesen el is kell adnia 10 hold földet. Felesége azonban nem változik, ő nem jár az urakkal és a későbbiek folyamán ő tartja fenn a gazdaság egyensúlyát. Politikai szereplés és dzsentri-imádat nélkül hasonló ehhez Márki Péter kalapos (1862—1938) pályafutása is. Vagyonos ember volt, mint valamelyik úrnak természetes gyermeke, mert anyja az úrtól egy szárazmalmot kapott ajándékba. Márki Péter az öröklött szárazmalom jövedelmével kezdte a kalaposmesterséget 1885 táján, de a hasznot földbe fektette és 1920-ban már volt annyi birtoka, hogy felhagyhatott az iparűzéssel. Attól kezdve csak a föld hasznából ólt. A XIX. század utolsó évtizedeiben a virtigli iparosok viselete is különbözik a parasztokétól. A legélesebb különbség az ellenzős posztónadrág és a csizma hordásában nyilvánult meg. A parasztok még ebben az időben vászongatyát viselnek, legfeljebb ünneplőre járnak úgy, mint az iparosok. Tóth Mártonról mondja a fia, hogy „ellenzős nadrágban járt, meg csizmában. Nem volt neki cipője. Aranyi rektor se járt soha cipőben, csak csizmában. Gatyát nemigen hordott, még nekem se engedte meg, mikor gyerek voltam, pedig a falusi gyerekek mind abban jártak, ón is szerettem volna úgy járni" (1895— 1900). A kovácsokról azt tartja a hagyomány, hogy csak vasárnap hordták az ellenzős nadrágot és a csizmát, hétköznap bakancsban és pantallóban jártak, előttük „kidolgozott, puha bűr kötő". A parasztságtól való különállásuk a megszólításban is kifejezésre jut. A tanuló idők hosszú évei után majdnem úgy jön vissza a sokszor már kész mester a faluba, mint egy idegen. Gyerekkori pajtásai sem szólítják már keresztnevén, hanem: „mester úr", „gépész úr", „Tóth úr", szóval urazzák. Ebben az időben ez a megállapítás a nagygazdákra is érvényes. A kézművesek második osztályáról, az egyszerűen csak mesterekről vagy kontárokról jóval kevesebb adattal rendelkezünk. Mindenesetre világos az,