Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

A húsvágó bárd vagy bárda (cigányul bárda) készítésének helye és módja azonos azzal, amit a házikéssel kapcsolatban elmondottunk. Ugyancsak fűrészből és vastagabb acélból készült. Kétfajta bárd van: kisebb és nagyobb. Alakja mindkettőnek egyforma, mind a kettőt húsvágásra használják (főként disznóöléskor), csak az egyik nehezebb. A bárd hátát hidegvágóval és háromélű reszelővel díszíteni szokták: kikoszorúzták. Elkészítésének ideje kb. 75 perc volt, inkább rendelésre készült. Parasztasszonyok vették, a cigányok szerint asszonykézrevaló. A fejszét (cigányul: tover) finom acélból kovácsolták. Míg az eddig felsorolt készítményeket esetleg odahaza is ki tudták kovácsolni, addig a fejszét csak kovácsműhelyben, mert „ennek igen erős tűz kell és kovácsfújtató". Az acélt is kovács szokta adni. Kétféle fejszét csináltak: gallyaló baltát és hasgató fészét. Alakjuk egyforma, csak a súlyban van különbség. Azt a részét, ahová a nyelet teszik, öblének mondták. Megtüzesítve először az élét szokták megvéknyítani. A kisebbet egy ember bal kézzel fogta és félkezű kovácskalapáccsal verte. A nagyobbhoz két ember volt szükséges, mert kézkezű kalapáccsal kellett ütni. Ezután az öblét hidegvágóval kilyukasztották, olyan vastaggal, amilyen vastag nyelet szántak bele, majd nagy kétkezű reszelővel kireszelték. Végül újra tűzbe tették, és ha átpirosodott, az élét hideg vízbe dugták: megedzésre. Díszítést nem tettek rá, legfeljebb a rendelő nevét hideg vágó val. Két, két és félóra alatt készült és csak rendelésre. 1948-ban egyet készítettek, mert inkább üzletben vették a falusiak. Ekkor a kisebbik fejsze árát 4 forintra, a nagyobbikét 10—11 forintra tartották. A szénavágót (cigányul kaszecki vágovo) vasból és mindig csak kovácsműhelyben készítették. Egyetlen formát és méretet használtak. A szénavágónak van tapodója és tokája, melybe a nyelet szokták tenni. Hevítés után a vasrudat laposra kovácsolták, úgy, hogy a végén táblája legyen. A táblát hidegvágóval kétfelé vágták, ennek belső, egymással szembenéző oldalait kalapáccsal meglapították, és megreszelték. A másik végét meghajlították, és kialakították a tokot. Az éle fölé rákovácsolták a tapodót, végül tűzből vízbe dugva átödzötték az élét, a késit, hogy kemény legyen. Télen csinálták, szénavágás idején, mindig csak rendelésre. Másfél óra alatt készült el. A szénahúzó horog (cigányul: horgo) és a tűzhorog (cigányul: jagako vagy horgo) alakja és készítése azonos, csak a tűzhorog nagyobb a szénahúzó horognál. Valamennyi szénahúzó horog és tűzhorog egy méretben készült. A horognak van hegye, kampója és köpüje. Inkább télen, és mindig kovácsműhelyben csinálták. A horognak való vasat tűzbe tették, majd kalapáccsal kiegyenesítették, és a kampóját meggörbítették. A kampók végeit kalapáccsal hegyesre verték. Második tűz után a két kampót a szokásos távolságra széjjelfeszítették, majd az üllő hegyesebbik végin kialakították, meghomorították a köpül. A köpü egyik oldalára lyukat vágtak, majd összehajlították, és szöggel összenitelték. A horog kb. egy óra alatt készült el. Nyél nélkül rendelésre és eladásra készítették. Ára 1949-ben 6 forint volt. Kovács-szeget (cigányul: karfin) csak kovácsműhelyben kalapáltak, de nem a maguk számára, hanem munka közben, ha szükséges volt, megkérte őket rá a kovács, hogy verjenek a ráf húzáshoz 2—3 szeget. Három nagyságban készült, olyanban, „amilyet a keréktalp kíván". Gömbvas végét megtüzesítették, és szeg nagyságúra levékonyították. Azután hidegvágóval levágták, és