Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

BEVEZETÉS Néprajzi irodalmunk a paraszti, mezővárosi kézművességet hosszú ideig mostohán kezelte. A falu gazdasági és társadalmi képébe elválaszthatatlanul tartozó kisiparosokat és paraszti kézműveseket csak egy-egy mesterség-ágazatban vették tüzetesebb vizsgálat alá. E kutatások feladata többnyire a kezdetlegesség, vagy egyszerűen az „érdekesség" felderítése volt. Többször a népművészet szemszögéből vizsgálták a kérdést, de az ilyen kutatás érdeklődési körébe inkább csak a díszes, vagy különleges formájú tárgyakat előállító iparok kerültek. így vált a fazekasság egyik leginkább feldolgozott iparunkká, a cserépedények, formájuk, díszítésük és régészeti vonatkozásaik révén nagyobb érdeklődésre tarthattak számot. Jóval kevesebbet foglalkoztak pl. a falusi kovács, szabó, vagy kőműves tevékenységével, a helyi társadalom életében játszott szerepével, a mesterségek alakulásával, történeti fejlődésével. Elődeink, a magyar néprajztudomány tiszteletet érdemlő úttörői korántsem hibáztathatok ezekért a „mulasztásokért". Munkás életük során ők a megoldatlan kérdések, az ismeretlen területek olyan nagy mennyiségével álltak szemben, hogy ezeknek az etnográfia határterületein jelentkező feladatoknak elvégzését indokoltan halaszthatták el utódaikra. Nagyjából ezeket a sorokat vetettem papírra 1950-ben, amikor hozzákezdtem az előző esztendőben Tiszaigaron gyűjtött adataim feldolgozásához. A Néprajzi Múzeum — amelynek akkor szerződéses alkalmazottja voltam — háború utáni első jelentősebb tudományos vállalkozása volt helyszíni kutatásokat végezni egy településen, majd ennek eredményeit kiadványban összefoglalni. A kutatáshoz természetesen „irányelveket" kaptunk, amelyek megszabták a vizsgálatok célját és módszerét. Célunk ,,a konkrét változás folyamatainak lerögzítésén és ennek megmagyarázásán túlmenően" az volt, hogy „fényt derítsünk" a változás általános tendenciáira; az ajánlott módszer pedig az, hogy „konkrét példák alapján a dialektikus materializmust tudományunk alapvető problémáira nézve alkalmazzuk".

1 A továbbiakban a célkitűzések leszögezik, hogy a kutatás alapvető szempontja: a történetiség, ós a változás folyamatát három fázisban szükséges vizsgálni. Tiszaigar 1743-ban bekövetkezett, török utáni újjátelepítésétől 1938-ig; az 1938-as állapot; és az 1949-ben felmérhető helyzet —, amit esetleg „a fejlődés soron következő fázisai" követnének. A monográfia minden fejezetének más és más volt a szerzője, tudomásom szerint a következő tárgykörökben: szőlőgazdálkodás, táplálkozás, építkezés, lakásberendezés, néphit és népszokások, kulturális élet ós epikus hagyományok, társadalmi szerkezet, fonás és szövés, mesterségek. A legutóbbi fejezet anyagának gyűjtését és feldolgozását én vállaltam el. A helyszíni terepmunkát 1949-ben és a következő év első felében végeztem el, az eredményeket pedig 1950-ben fogalmaztam meg. Dolgozatom azonban, mint ahogyan a Múzeum legtöbb munkatársának munkája, ezideig nem kapott nyilvánosságot, a kéziratokat a Néprajzi Múzeum Etimológiai Adattárában helyezték el — az enyémet EA 2493. szám alatt —, kiadását pedig évről-évre