Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

halogatták. Még ma sem jelent meg. Az elfektetés, a fiókba süllyesztés oka valószínűleg az volt, hogy a marxista—leninista tudományelméletben akkor még járatlan etnográfusok munkája nem felelt meg az „irányelvekben" meghatározott dialektikus materializmus követelményeinek. Ennélfogva csak úgy jelenhettek volna meg ezek az eredmények, ha egy erre alkalmasnak tartott személy a tanulmányokat átszerkeszti, átdolgozza. Ez a művelet azonban mindeddig még nem nyerte el az illetékes szervek tetszését, jóváhagyását. Emellett azonban a tiszaigari kutatás lefolyásáról, eredményeiről jelentek meg rövid összefoglalások, főleg a szaktudomány folyóiratában, de ugyanott az epikus hagyományokról, a kenderfeldolgozásról, a lakáskultúra változásairól stb.

2 Részletesebb közlemény az én munkámról a cigányokkal foglalkozó rósz és a munkaközösség kutatási eredményeit múzeumi kiállításon való bemutatásának ismertetése.

3 Az igari cigánykovácsok és vályogvetők fotói a Néprajzi Múzeum egy újabb kiállításán is helyet kaptak.

4 A negyven évvel ezelőtt, a tervezett monográfiába írt, Tiszaigari kézművesség című dolgozatom közzétételét azért tartom most indokoltnak, mert abban az időben nem ismertünk olyan feldolgozást, amely átfogta volna egy település lakosságának minden típusú és formájú kézművességét. Bevezető soraimban utaltam arra, hogy korábban ez a téma egyrészt nem volt kifejezetten az etnográfiához tartozó, másrészt a kutatók inkább csak egy-egy kiemelt mesterséget vettek vizsgálat alá. A népi műveltségről írott, több mint 50 éve megjelent korpusz, a Magyarság Néprajza négy kötete és a mintegy 10 éves rövidebb és modern összefoglalás, Balassa Iván és Ortutay Gyula Magyar Néprajza viszonylag kis terjedelemben foglalkozik az ipari tevékenység formáival. Kétségtelen, hogy ezek az összefoglalások azért nélkülözik megfelelő mélységben és terjedelemben a kézművesség témakörét, mert hiányoztak az alapkutatások, amelyek tervszerűen csak a második világháború után indultak meg. A Tiszaigari kézművesség helyszíni gyűjtő és feldolgozó munkája ezt a munkaközösségi kutatást néhány évvel megelőzte, és ez által olyan lehetőséggel élt, amely később már nem állt ilyen formában a kutatók rendelkezésére. 1948-ban ugyanis megalakult az Országos Kisipari Szövetkezet (rövidítése OKISZ), amely fokozatosan megkezdte a kézművesség csaknem minden formájának a kollektív gazdálkodás szellemében való átszervezését. 1949-ben, tehát terepmunkánk idején ennek a tevékenységnek hatása Tiszaigaron még nem mutatkozott. A kézművesség kutatására nézve jótékony és szerencsés az Ipartestületek Országos Központjának statisztikai felmérése ós összefoglaló Jelentése, amely az 1945—1946. évek viszonyait tükrözi. A Jelentés tehát a magyarországi kisipar alkonyán, közvetlenül a pártállam beavatkozása előtt készült, s így a megelőző állapot részletes ós hiteles ábrázolása. Tartalmát illetően, részletesen foglalkozik a háborút követő újjáépítéssel, munkaalkalmakkal, nyersanyagokkal, az árak és bérek viszonyával, a közterhekkel, a szociális ügyekkel, szövetkezetekkel, a kisipari exporttal, a hitel lehetőségeivel, a kontársággal, az utánpótlással stb. Legfontosabb azonban számunkra a kézművesipar helyzetének statisztikai bemutatása, amely nemcsak iparágak és szakmák tekintetében, hanem földrajzilag is országos áttekintést nyújt az olvasónak, az 1946. december 31-i állapotnak megfelelően. Nem nyílik lehetőség most a Jelentés részletezésére, csak néhány jellemző vonását kívánom kiemelni. Magyarországon 116 szakmát tart nyilván, a következő területi megoszlással. Budapesten 37 505 önálló iparos, 79 495 segéd és 11 409 tanonc; „vidéken" 149 455 önálló iparos, 123 556 segéd és 49 497 tanonc volt nyilvántartva. A vidéken élő iparosság mintegy háromnegyed részét megyénként ós azon belül járásonként is felsorolja, amiből ki-