Endes Mihály- Harea Ákos: A Heves - Borsodi-síkság gerincesfaunája (Tiszai téka 2. Eger, 1987)

minden faj sajátja — csak ritkán pillantható meg. Leginkább a fiókák láthatók, amint a tavirózsa levelein szaladgálnak. Vonuló madár. Szárcsa — Fulica atra L. A terület vízimadarai közül a tőkés réce mellett ez a leggyakoribb, legnagyobb egyedszámban felépő faj. A halastavak, mocsarak és zsombékos, vizes rétek jellegzetes fészkelője, de olykor megtelepszik a kubikgödrökben és a nagyobb csatornák nád- és gyékényfoltjaiban is. Sokáig kitart, csak a vizek befagyásakor vonul el. Túzok — Otis tarda L. Európa, s így hazánk legnagyobb termetű szárazföldi madara a Heves— Borsodi-síkságon is honos. Többek között ez is indokolja a „Kishortobágy" védetté nyilvánításának jogosságát, hiszen éppen a magyarországi állomány az. amely megőrizni hivatott földrészünk túzoknépességét. Ha áttekintjük az irodalmi adatokat és saját észleléseinkkel összevetjük, megállapíthatjuk, hogy két, meglehetősen elkülönült populáció él a területünkön. A szakirodalom szerint vidékünk túzokállománya az 1969—1977 közötti időszakban jelentősen megnövekedett (a borsodi állománynál 60%-os, a hevesinél pedig 33%-os a gyarapodás), ám az 1979—1983 közötti összlétszámok mást mutatnak (v. ö. Sterbetz, 1978; Fodor, 1975). A túzokok létszámát igyekeztünk minél pontosabban megállapítani, és azt a szerzett információkkal (vadőrök, pásztorok, földművelők észlelései) egyeztetni. A hivatkozott irodalmi adatok szerint a 33. sz. műúttól ÉK-re 95 példány él, adatközlőink információi 30 madarat enlítenek, saját megfigyeléseink szerint viszont csupán 20 túzok alkotja az állományt. A műúttól délnyugatra 272 példányról olvashatunk, a terület vadászati vezetője 100 körüli létszámot említ, a saját felméréseink eredményeként azonban csak 30-40 közötti egyedszám adódott. A madarak napjainkban már csaknem kizárólag agrárkörnyezetben táplálkozknak és fészkelnek, erősen eloszolva a területen. így költést csak elvétve találhatunk száraz magasréteken és löszgyepeken, de dürgőhelyként és táplálkozóterületként ezek is jelentősek. Ezek a löszsztyepprétek (Salvio—Festucetum rupicolae) lehettek régen madaraink ősi élőhelyei. Ezt jelezheti az a korábbi adat (Paszlavszky, 1918), amely a reznek (Otis tetrax L.) előfordulásáról tudósít Szentistván mellett. Nem tudjuk, vajon költésről volt e szó, de joggal feltétezhetjük, hogy igen. A két rokon faj, mint az közismert, igen hasonló környezeti feltételeket igényel, ezért is tekintjük feltételezéseinket jogosnak, megalapozottnak. Végül annak a reménynek adunk kifejezést, hogy a tájvédelmi körzet kialakítását követően a terület nagyobb nyugalmat nyer, s a túzoklétszám növekedésnek indul. Bíbic — Vanellus vanellus L. A pusztagyepek és a száraz alacsonyrétek egyik legjellemzőbb madara. Gyakori fészkelő is, bár tavaszi és őszi vonulása idején (sőt már a nyár végén) száma jelentősen megemelkedik. A zsombékos, vizes réteket költés céljából csak ritkán keresi fel, de fiókáit ide vezeti rejtőzködni. Északabbról ősszel