Endes Mihály- Harea Ákos: A Heves - Borsodi-síkság gerincesfaunája (Tiszai téka 2. Eger, 1987)

ZOOLÓGIAI JELLEMZÉS Állatföldrajzi elemzés, kutatástörténet, munkamódszer Állatföldrajzi tekintetben a Heves—Borsodi-síkság az Alföld faunakörzethez (Pannonicum), ezen belül pedig a Nagyaljöld fa-ma járáshoz (Eupannonicum) tartozik. Ha arra gondolunk, hogy még ez az utóbbi elhatárolás is milyen hatalmas területet foglal magába, aligha lehet kétségünk afelől, hogy az általunk tanulmányozott vidék állatvilágában is felfedezhetők csakis erre a tájra jellemző egyéni vonások, jóllehet ezt a megállapítást csupán a gerincesfauna általunk végzett vizsgálatai alapján tesszük. Nyilvánvalóan számos további megerősítést kaphatna következtetésünk, amennyiben a kutatások más állatcsoportokra is kiterjednének. Az alapfaunáról, amely tipikusan alföldi, tudjuk, hogy európai — középeurópai jellegű, de színezőként pontusi, balkáni, sőt mediterrán elemekkel is számolnunk kell (Bulla, 1964). A táj utolsó természetes állapotának állatvilágáról beszámoló irodalomnak sajnos híjával vagyunk. Az árvizeket követő halbőségről hallottunk elbeszélést (csikaszát a Pélyi-fokban), de a terület, jobbára járhatatlan ,,útjai"' miatt, a vadászokat sem vonzotta. A szakirodalomban is csak elvétve kerülnek elő adatok, annak jeléül, hogy vidékünket a zoológus kutatók is elkerülték. A gerincesfauna vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a hal-, kétéltű- és hüllőfaunáról vizsgálataink megkezdésekor semmiféle információnk nem volt, az emlősökről csupán elenyésző, a madárvilágról pedig zömmel csak alkalmilag, ötletszerűen gyűjtött adatok álltak rendelkezésünkre. A táj főként az elmúlt másfél évszázad alatt mélyreható változásokon ment keresztül. Ez természetesen maga után vonta az állatvilág és benne a gerincesfauna megváltozását is. Azt is meg kell állapítanunk, hogy a fauna változásán elsősorban elszegényedést kell értenünk. A hajdani vízivilág, a fás vegetáció és a löszrétek élővilágának eltűnését sem fajgazdaságban, sem mennyiségileg nem ellensúlyozhatják azok az állatok, amelyek alkalmazkodtak az agrárkörnyezethez, vagy az embert követve egyenesen a zárt településeken találták meg életlehetőségeiket. Ezek nemritkán tömegesen is elszaporodhatnak, pl. a tenyésztavak „szeméthalai", a seregély, a mezei pocok stb. Ennek ellenkezőjét tapasztaltuk a szinte teljesen emberi épületekhez kötődő denevérek esetében. Feltehetően a nagymérvű, kemikáliákkal végzett rovarirtás eredményezte a legutóbbi évtized során észlelt katasztrofális méretű megfogyatkozásukat, amelyet állományaik emberi beavatkozás híján már aligha hevernek ki. E probléma orvoslása véleményünk szerint a hazai természetvédelem egyik legsürgetőbb feladata, melynek megoldásához a már jól bevált nyugat-európai eredményeket is figyelembe kell vennünk.