Endes Mihály- Harea Ákos: A Heves - Borsodi-síkság gerincesfaunája (Tiszai téka 2. Eger, 1987)
a hordalékkúpok széles, hullámos, löszös—homokos hátait. Ezek részben nagyobb, összefüggő területek, dél felé pedig inkább már szigetszerűen elkülönölő felszínek. Mezőségi talajaikon a löszsztyepprétek (Salvio—Festucetum rupicolae) uralkodtak, helyenként — a homokos jelleg előtérbe kerülésével — érdekes, mozaikszerű foltokkal. A kerecsendi tatár juharos lösztölgyest (Aceri tatarico— Quercetum) azonban sokkal inkább a Bükkalja szerves részének kell tekintenünk. A Hevesi-homlokháttal szomszédos nyugati szélen Zólyomi Bálint (1969) a mezei juharos kevert tölgyes (Aceri campestri—Quercetum petrae-roboris) egykori jelenlétét is feltételezi. A patakokat sásmocsarakkal (Magnocaricion) tarkított fűzligetek—nyárasok, más néven alacsonyártéri puhafaligetek (Salicetum albae-fargilis) kísérték. Legnagyobb kiterjedésben ez a kép, mint arról ma is meggyőződhetünk, a nagyobb patakok, így a Rima, az Eger és a Laskó folyásának felsőbb szakaszain, látható, ahol még egymáshoz közel futnak. A vízrendezések előtt erre a vidékre összefüggően ez a tájkép volt a jellemző. A térszín lejtését követve, a vizek a Tisza felé húzódva kisebb-nagyobb mocsarakba, tavakba gyűltek. Itt — a Tisza által gyakran látogatott területekkel sokhelyütt egyesülve (ez a kép a Heves— Borsodi-síkság délkeleti, tehát árvizek által leginkább sújtott vidékére volt a jellemző) — a vízi vegetáció dominált. Olykor mozaikosan, máskor zonációszerűen (övezetesen) nyíltvízi hínárosok, majd a nádasok (gyékényesek, kakasok) vagy a mocsárrétek együttesen hozták létre a hatalmas vízivilágot (Potametea, Phragmitetea, Agrostion albae). Ami az ősi, szolonyec talajú gyepvegetáció-zárványokat illeti (Puccinellietalia), ezek elsősorban a mocsarak és a löszhátak peremén jöhettek létre. Nem lehettek nagy kitérjedésűek, de jelentőségüket fokozza, hogy magjaivá váltak a. mai szikespuszták kialakulásának. Hasonló módon ősi, sziki gyepvegetációzárványokat őrizhettek az igazi erdőssztyepptölgyesek (Galatello—Quercetum roboris), amelyek tisztásain jellegzetes növénytársulás volt a sziki erdőssztyepprét (Peucedano—Galatelletum punctati). Végül megemlítjük a magasártéri kemény faligeteket vagy tölgy-kőris-szil ligeteket (Fraxinopannonicae— Ulmentum pannonicum), amelyek nyomait többfelé ma is megtalálhatjuk. Uralkodó fájuk a kocsányos tölgy volt errefelé. Az emberi beavatkozások következményeként ma már merőben más képet mutat vidékünk. Mindenekelőtt azokra a különbségekre mutatunk rá, amelyek napjainkban a hevesi a borsodi részek között észrevehetők. A hidrológiai viszonyok ismertetésekor utaltunk rá, hogy a déli, hevesi rész felszíni vizekben (ez álló— és folyóvizekre egyaránt vonatkozik) jóval szegényebb. A Laskó — amely most Füzesabony—Sarud vonalán halad — még a honfoglalás idején is a mai Csincsa medrében folyhatott, és a legnagyobb kiterjedésű tiszai mocsarak is errefelé terültek el. A nagy, összefüggő, száraz löszhátak sztyepprétjei azonban kedveztek a földművelésnek, az ár- és belvízmentesítés pedig a szikesedési folyamatok kiterjedését eredményezte az ősi magterületekből kiindulva. Itt tehát száraz pusztagyepek és sziki rétek láthatók. Az egykori vizenyős fűzlige1ek csak itt-ott bukkannak elő kisebb foltokban. A fás vegetációt ültetett „kerekerdők", fasorok képviselik. Az északabbra fekvő, borsodi rész viszont még mára is sokat megőrzött a hajdani vízivilágból, jóllehet ezek napjainkban már nem alkotnak nagy, összefüggő területeket. A számos patak, vízfolyás és csatorna behálózza a vidéket,
