Endes Mihály- Harea Ákos: A Heves - Borsodi-síkság gerincesfaunája (Tiszai téka 2. Eger, 1987)

közöttük pedig tekintélyes mocsarak fekszenek. A szigetszerűen kiemelkedő löszhátakat emiatt jórészt még elkerülte az eke. A löszhátak között lévő mélyebb fekvésű részeken több erdőt, ligetet is találunk. Ezek ugyan már ültetett erdők, de bennük eredeti foltok is felbukkannak helyenként. A hínárvegetáció társulásait a mesterségesen épített halastavakban (Gelej, Kisköre), az állandó vizű mocsarakban (ilyenek Mezőcsáttól délre a Csukás, a Sóstó a Koszos- és Gyékényes-mocsár, Tenktől keletre a Hanyi-ér egy szakasza, végül az átányi Nagy-fertő), valamint a nagyobb, lassú folyású csatornákban és régi kubikgödrökben találjuk. Ám ezek is csaknem teljesen kiszáradhatnak, amint azt például 1983 tavaszán tapasztalhattuk. Ennek oka abban rejlik, hogy a ma már szinte kizárólag összefutó csapadékvizek által éltetett mocsarakban a lecsapoló csatornák hatására az egyensúly felborul, és kialakul a vízhiány, éppen a virágzási és fészkelési időben. A legszebb, még ősi képet idéző terület a Pélyi—fok, Ároktőtől délnyugatra. Ezen jutottak el egykor a Tisza árvizei a távolabbi vidékekre. Tündérrózsa-hínárosa (Nymphaeetum albo-luteae) egyedülálló látvány. összefüggő, nagyobb nádasokat a Heves—Borsodi-síkságon még a halastavaknál sem találunk. Kisebb, de változatos (kakás, gyékényes, harmatkásás) állományai elsősorban a mocsarakat jellemzik. A mocsarak körül a mocsárrétek (Agrostion albae) és a sziki rétek (Beckmannion) nedves típusai (csetkákás, harmatkásás) egykor hatalmas területeket foglaltak el. Bár méreteik a vízrendezéseket követően a kiszáradás és a szikesedési folyamatok hatására összezsugorodtak, elszórtan ma is sokfelé megtalálhatók. Magassás-társulások (Magnocaricion elatae) egykor nagyobb kiterjedésben, zömmel ma is a patakárterekre jellemzőek. A Tiszához közeli, ártéri részek iszapos, agyagos felszínein is megindult a szikesedés a folyószabályozás és a belvízrendezések után. Ennek mértéke azonban nem érte el a balparti vidékekét, ezért nem is annyira kifejezett a növénytakaró mozaikos megjelenése, szerkezete. A padkásodás csak itt-ott észlelhető, a vakszik (Camphorosmaetum annuae) foltjai sem gyakoriak. Nagyobb kitérjedésűek is lehetnek viszont a mélyen fekvő, mézpázsit-szikfok területek (Puccinellietum limosae). A füves puszták (Achilleo—Festucetum pseudovinae és Artemisio—Festucetum pseudovinae) zöme tehát másodlagosan, a szolonyec talajok elterjedésével alakult ki. Többfelé megtalálhatók, így a Gelej—Mezőcsát—Tiszabábolna háromszög déli, délkeleti részén, valamint Poroszló—Átány—Pély között. Magasabb felszíneiken főként a sziki rétek száraz típusai (Beckmannion erucaeformis) alakultak ki. A rövidfüvű gyepeket legelőként, a réteket — sokfelé öntözve és műtrágyával kezelve —- kaszálóként hasznosítják a legtöbb helyen. Löszfelszínek (löszös homok, homokos lösz) zömmel a hordalékkúpokon találhatók. Érintetlen felszíneket ma már csak az északi részeken láthatunk. Mezőcsát alatt a Juhos-lapostól déli irányban a Köleshátig húzódnak az enyhe lejtésű, lankás hátak. Löszsztyepprétjeik (Salvio—Festucetum rupicolae) még ma is bolygatatlan „ősgyepek", ez pedig állatviláguk különlegességében is megmutatkozik. A jó termőképességű talajok zömén azonban agrárművelés folyik, amelyre a gabona-, a pillangós- és kapás-monokultúrák, valamint a széli és parlagi gyomnövényzet a jellemző. A fás vegetáció típusai közül először az alacsonyártéri,'patakmenti puhafaligetekről (Salicetum albae-fragilis) szólunk. Egykor igen elterjedtek voltak,