Endes Mihály- Harea Ákos: A Heves - Borsodi-síkság gerincesfaunája (Tiszai téka 2. Eger, 1987)

illetve néhol kotus talajokkal találkozhatunk. Ezek nemcsak a nagyobb kiterjedésű laposokra jellemzőek, hanem a lösz- és homokhátak közeiben is gyakoriak. A magasabb térszínen ezek körül, többnyire nagyobb területen, agyagos és iszapos löszt találunk. így ez a jellemző talaj féleség Mezőkeresztes, Gelej és Szentistván környékén, továbbá Sarud és Kömlő között, valamint a Heves— Borsodi-síkságot átszelő 33 sz. műúttól délre. Lápos réti talajt Egerlövő mellett figyelhetünk meg. Vidékünk északnyugati, a Bükkaljával szomszédos szélén vörösagyag-képződmények is a felszínre bukkannak, Füzesabonytól délkeletre viszont néhány négyzetkilométeres löszfelszínt tanulmányozhatunk. A patakok által épített hordalékkúpok hátainak felszíni anyagát változatos összetétel jellemzi, amit főként az északi, még sokhelyütt bolygatatlan, eredeti részeken vehetünk szemügyre. A homokmozgások periódusait időnként löszképződés szakította meg, amire újabb homokmozgás következett. Ezzel a jelenséggel Mezőtárkány—Egerfarmos—Borsodivánka vonalában és Egerlövő környékén, valamint Mezőcsáttól délre találkozhatunk. Itt nagy tarkaságban fordulnak elő löszös homokok, homokos löszök. A Mezőcsát—Ároktő vonaltól délnyugatra eső vidéken még futóhomokfelszínek is előbukkannak, és itt a szelek munkája is szépen tanulmányozható. Természetesen a löszhátak közeiben szintén megtaláljuk a szikes és réti talajokat is, amelyek így összességükben rendkívül változatos tulajdonságokkal rendelkező élőhelyek alapjául szolgálnak. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ezt a mozaikos jelleget milyen látványosan követi a növénytakaró és az állatvilág, messzemenően alkalmazkodva az emberi szem számára sokszor alig észrevehető különbségekhez. A növénytakaró Növényföldrajzi szempontból a tiszai Alföldhöz tartozó kistájunk a Magyar Aljöld flóravidékéhez (Eupannonicum) és ezen belül a Tiszántúl flór aj árasához (Crisicum) tartozik. A Heves—Borsodi-síkság élővilágának tanulmányozása során joggal vetődik fel a kérdés: milyen is volt az „eredeti", azaz az utolsó természetes növénytakaró e vidéken? Mindenekkelőtt le kell szögeznünk, hogy napjainkra az Alföld egészében kultúrterületté vált, amelynek legnagyobb része (94%) mezőgazdasági művelés alatt áll (Soó, 1964). De ezt is megelőzték az erdőirtások, majd mesterséges elmocsarasítások, végül pedig a történelem olyan eseményei, amelyek során (így pl. a török hódoltság idején) pusztásodás következett be. A még fennmaradt nyomokból, amelyeket többé-kevésbé a kunhalmok és mezsgyék őriztek meg az utókor számára, sikerült következtetni az „ősi" viszonyokra. Ennek ismerete pedig azért jelentős, mert számos olyan kérdésre ad választ (akár a növény-, akár az állatvilág vonatkozásában), amelyet csupán a mai kép alapján nem tudnánk magyarázni. A következőkben Zólyomi Bálint (1969) és Endes Mihály (1983) megállapításaira támaszkodva kerül ismertetésre mindaz, ami e témakörben érdeklődésre tarthat számot (3. térkép). Azt már az előzőekben érzékeltettük, hogy átmeneti tájról van szó, amelynek felépítésében, felszínének és vízrajzának kialakítában, talajainak létrejöttében számos, egymástól meglehetősen eltérő tényező működött közre. Mindezek hozzájárultak a növénytakaró — és ezzel együtt a tájkép — változatossá tételéhez. Északnyugat felől a Bükkből lefutó patakok építették