Dvoráková, Jaroslava: Európa szecessziós kerámiái (Eger, 2001)

regék és mesék csendjéhez, melyet nem zavartak meg többé a zajos gyárak. A megváltozott társadalmi szerkezet traumákkal való terheltsége, az élettempó felgyorsulása magával hozta azt a fajta menekülésvágyat, mely a lélek saját labirintusához vezetett el, de paradox módon előhívta az önálló egyéniség, az individuum bizonyításának és érvényesülésének szükségletét is.

1895 körül az iparművészet felszabadult az előző hivatalos stílus kötöttségei alól és megkezdődött egy újfajta formanyelv alapjainak lerakása. A kerámiagyártás is, ha meg akart újulni, és kapcsolódni akart a korabeli irányzatokhoz, le kellett hogy mondjon a történelmi formákat megjelenítő sorozatgyártásban készült termékekről. Ihletének forrásait elsősorban a keleti művészetben, a népi alkotásokban és a természeti formákban kereste. A kerámiákon a keleti példák hatására egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a felület szépségének érvényesülésére, a forma és a plasztikus díszítés összhangjára. A művészeket ugyanígy bűvöletbe ejtette a népi kerámiák egyszerűsége, formájuk célszerű szépsége, melyek mentesek voltak bármilyen felesleges mesterkéltségtől. A természeti formákból való kiindulás is megmutatkozott úgy az egyszerűen mintázott edények alakjában, mint a szabadon alkalmazott növényi díszítésekben, vagy a figurális és állati formák plaszticitásában. A kerámiák felszínét paradox módon úgy tették kifejezővé, hogy miközben a részek széttördelésével a távoli káoszt felidézve a szabadon futó görbék segítségével ismét egyesítették a motívumokat, a díszítmények térbe való kiemelésével és besüllyesztésével a felület plaszticitását is felfokozták.

A szecessziós kerámiaművészek az alkalmazott díszítő elemeket elsősorban természeti

formákból vett motívumokból állították össze. Ezeket azonban különböző mértékű szín vagy formai stilizálással alakították át. Koppenhágában újra felfedezték a mázalatti színek finom tarkaságát, melyek emlékeztettek a kifejezőerejük miatt szokatlanul népszerűvé vált színezett japán fametszetekre. A nemes, különböző árnyalatokban gazdag festékrétegek a díszítés monokróm megoldásaira csábítottak. A vonalak meghosszabbodtak. és hajladozni kezdtek. Uj megoldásnak számított a felismerhetetlenségig átírt motívumok elválasztó elemek nélküli ismétlése. A plasztikus díszítés a síkszerűtől az alacsony domborművön keresztül, a néhány helyen kiemelkedő magas domborművön át egészen a szabad plasztikáig terjedt. A legjelentősebb változást azonban a kerámiák felületkezelésében, a különböző mázak alkalmazásában figyelhetjük meg. A máz néhány esetben művészileg olyannyira önállósult, hogy egyre inkább meghatározó díszítő elemmé kezdett válni. Az újonnan használt mázak által létrehozott mintázat alkalmi és egyedi volta adta meg a termékek különlegességét. Ezek elsősorban a csurgatott, valamint kristályos mázak voltak, amelyek spontán létrejövő, megismételhetetlen rajzolatukkal vagy kivirágzásaikkal a lehetséges kombinációk széles skáláján mozogtak.

Ezekhez az önállóan alkalmazott mázakhoz kapcsolódtak azok a fémredukciós mázak, amelyek a plasztikus vagy festett díszítéseket kísérték, pl. az átlátszó színes “sang de boeuf' mázak, amelyek a réz és más fémek redukciójával keletkeztek. Ismét használták a sómázakat, a mézgás festésmódot és ezek variációit a díszítési eljárásban. Maga a máz felszíne nagyon fényes volt, olykor félig fényes, szivárványszerű effektusokkal. Különösen kedvelt volt az a technológia, amely fénytelenné, mattá