Dvoráková, Jaroslava: Európa szecessziós kerámiái (Eger, 2001)
emény csak 1953 után, amikor a leplicei Kerámia Szakiskolát bezárták, gazdagodott jelentősebb anyaggal. Az iskola mintagyú'jteményét - több mint 1000 tárgyat — 1955-57-ben leltározták át a múzeum tulajdonába. Az új hazai kollekció gyűjteménybe való beillesztésével jött létre a cseh, valamint a külföldi szecessziós kerámiának egy olyan, viszonylag egységes kollekciója, amelyet először 1983-ban reprezentatív kiállításon mutatott be a leplicei Regionális Múzeum. A szecessziós stílus és megnyilvánulásai az európai kerámiákon Annak az utolsó egységes stílusirányzatnak, mely a képzőművészet valamennyi műfaját — így elsősorban az alkalmazott művészeteket, de a festészetet, szobrászatot, és építészetet is - uralta, országonként többféle elnevezésével találkozunk. Lyberty vagy Modern Style Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban, Art Nouveau Franciaországban, Art Jővén Spanyolországban, Nieuwe Kunst Hollandiában, Stile Liberty vagy Stile Floreale Olaszországban, Jugendstil Németországban, Szecesszió Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, valamint a többi közép-európai országban. Mindezek a megnevezések ugyanazt a századfordulón kicsúcsosodó stílust jelölik, melynek első meghatározó jegyeit már az 1880-as években felfedezhetjük, s melynek utórezgései a XX. század első évtizedeiben még mindig színesítik a művészeti életet. Ezt az új stílust nem lehet egy adott ország határai közé szorítani, vagy egy bizonyos művészeti csoportosulással körülhatárolni. Az angol, francia, spanyol, osztrák kezdetek után az 1890-es években a szecesszió elárasztotta egész Európát és az amerikai kontinenst is, mégis az 1900-as Párizsi Világkiállítást tekintjük az új stílus diadalának. Nem véletlen, hogy az új kifejezési forma iránti vágy éppen az iparilag fejlett államok művészetében jelentkezett elsőként. A szecessziós művészet feltárta a tárgykultúra eliparosodásában, valamint a művészi tárgyak gyártásával szembehelyezkedő nézetekben rejlő krízishelyzetet, miközben megtagadta a történeti stílusok utánzásának divatját is. Az új művészet intellektuális kezdeményezője azonban már nem az arisztokrácia, a főpapság vagy a nagypolgárság volt, hanem az értelmiségi réteg, az esztétákkal az élen, akik figyelembe vették a művészi alkotás ismételhetetlenségét, valamint szuverenitását a sokszorosító eljárások esetében is. A kezdeti törekvések, annak ellenére, hogy az ipari termékek formavilágának újraélesztésére létrejöttek az első iparművészeti iskolák és a dokumentálással foglalkozó múzeumok, nem hoztak megnyugtató eredményeket. Mégis egyre erőteljesebb volt az eltávolodás a gépi termelés felől a kézi munka, az egyszerű (artefakt) műalkotás eredetisége felé. Az egyenes vonalakkal és a geometrikus alapformákkal szemben a dinamikus, aszimmetrikus görbét részesítették előnyben, amely formavilág lehetetlenné tette az ipari szériagyártást. Az egyre erőteljesebben eliparosodó társadalomban az emberek maguk is megváltoztak, igyekeztek megértem, s elfoglalni újminőségű helyüket, tisztázni embertársaikhoz fűződő kapcsolataikat, mely helyzetek megértéséhez éppen a művészetek nyújtották a legtöbb segítséget. Így a szecesszió életérzése nem lelentett mást, mint ésszerű visszatérést a természetből táplálkozó ihlethez, a
