Bujdosné Pap Györgyi et al.: Kisváros a felhők fölött… Eger a polgárosodás útján. Időszaki kiállítás (Eger, 2012)

Nem csak a belváros és annak jómódú és előkelő polgárai adtak karaktert ennek a városnak, hanem a külvárosai és a2 ott élő kézművesek és parasztpolgárok is. A hóstyák népe többnyire a püspökség, a káptalan és a jómódú polgárok szőlőiben végzett bérmunkát, és saját kis szőlőit is művelte. Az igényesebb belvárosi polgárok életmódja a külváros lakói - kapások - életvitelére is hatással volt. Hány település mondhatja el magáról, hogy még a legegyszerűbb polgárai is olvasókörökben töltötték el a szabad idejüket, mert erénynek számított műveltnek lenni? Hány település mondhatja el magáról, hogy választott tisztségviselői - a fertálymesterek - minden rendű és rangú emberek soraiból kikerülhettek, a választhatóság egyetlen kritériuma a becsület és a tisztesség volt?

A kézműves polgárok leszármazottai a 19. században - különösen annak második felében - már értelmiségiek voltak, tekintélyes tanárok, ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek. Elég, ha megemlítünk néhány tipikus ilyen egri családot, a Ringelhann famíliát, a Hibay családot, Hevesy Sándor családját, a Bánhidy családot, amelyek leszármazottai ma is közöttünk élnek. Elődeik Németországból betelepült kézművesek voltak, a 19. század végére gyermekeiket taníttatták, közülük került ki az egri középosztály színe-java. Hozzájuk csadakozott az a zsidó polgárság, amely az 1867-es zsidó emancipációs törvény után nagy számban települt a városba. Ők is kereskedőkként érkeztek a városba, az első generáció főként a kiskereskedelemben építette ki pozícióit, de ők is taníttatták gyermekeiket, akikből aztán köztiszteletben álló értelmiségiek váltak. Az egri zsidóság egyik legkiemelkedőbb tagja Kánitz Dezső volt, aki az Agrár Takarékpénztárt alapította. Említeni sem kell talán Bródy Sándor írónk nevét, vagy azt, hogy dr. Kemény Ferenc az egri Főreáliskola igazgatója volt. Az idősebbek még emlékeznek Fischer Miklós doktorra, egy tipikus egri értelmiségi zsidó család utolsó tagjára. Az egri zsidóság története szomorúan végződött, 1944-ben mintegy 2000 főnyi itteni közösségüket elhurcolták, és alig tértek vissza közülük néhányan.

Egerben nem alakult ki számottevő munkásréteg, hiszen a városnak nemigen volt ipara. A19. század végén létrejött ugyan a dohánygyár, de főleg nőket foglalkoztatott, akik második keresőként próbáltak javítani családjuk anyagi helyzetén. A filoxéravészt követően és a 20. század első felében, főként a gazdasági válság idején nagy méreteket öltött városunkban is a szegénység. Innen is sokan kivándoroltak, erre az időszakra vezethető vissza a Lajosváros korábbi, Kanada elnevezése. Eredetileg ezen a területen volt a Kiskanda dűlő, a kivándorlás után az egyszerű emberek körében — akik korábban szinte semmit sem tudtak az újvilágról — értelmet kapott a szó, hiszen rokonaik Kanadában leltek új hazára, és ettől kezdve hívták a városrészt Kanadának.

A két világháború közötti Egerben a nagyszámú, köztiszteletben álló polgárság adta a lakosság gerincét, amelynek tagjai nemcsak anyagi lehetőségeik révén alkották az úgynevezett középosztályt, hanem életformájuk, életmódjuk is olyan volt, ami példaként szolgált a feltörekvő rétegeknek, vonzó életcél volt a középosztály tagjává válni.

A polgárság nagyszámú jelenléte azzal magyarázható, hogy a város, mint közigazgatási és egyházi központ és mint iskolaváros az ádagosnál több értelmiségi foglalkozású személynek tudott munkát adni.

A kiállításban láthatjuk azt a tárgyi kultúrát, vagy annak egy részét, amely az az egri középosztályt és a paraszt-polgárokat jellemezte, és lehetőség nyílik arra is, hogy bepillantsunk Eger két világháború közötti polgárainak társadalmi életébe. Ehhez szervesen kapcsolódnak azok a műalkotások, melyek az egyház közvetítésével vannak jelen városunkban. A polgári, vagy másként középosztálybeli személyek élete értékes, tartalmas, igényes élet volt, még akkor is, ha ma már megmosolyogtat bennünket a titulusok sokasága, és nem tudunk eligazodni a „tekintetes, a nagyságos, a méltóságos és kegyelmes” címek szövevényében. Értékes volt, mert a törekvésen, a műveltségen, az igényességen, a minőségi életvitelen, és főként a biztos jövőbe vetett rendíthetetlen bizalom megnyugtató érzésén, a kiszámíthatóságon alapult. Ezt szeretnénk ma is, bízni abban, hogy jövőre is lesz állásunk, amikor többet fogunk keresni és jobban élünk majd, mint most. Biztosak lehetünk abban, hogy egykor majd lesz nyugdíjunk, hogy biztosítva látjuk nemcsak saját jövőnket, hanem az utánunk jövő generációkét is. Ettől az életérzéstől lehetünk majd igazi polgárok.

Ennek a kiállításnak a gerincét azok a műtárgyak alkotják, melyek a közelmúltban a Megyeháza börtönépületében a Heves Megye és Eger a 18-19. században című tárlaton voltak megtekinthetők, és ami a Dobó István Vármúzeum egyik legsikeresebb állandó kiállítása volt az elmúlt évtizedekben. Most örömmel tölt el, hogy - noha csak néhány hónapra, szűkítve, de mégis - eszünkbe juttatják a Múzeum dolgozói ezt az egykori kivételesen szép tárlatot.

Ez a kiállítás igazi csapatmunka volt, és' bennem felelevenítette azokat az időket, amikor a múzeum minden dolgozója éjjel-nappal együtt küzdött egy-egy munkatársunk siketéért. Én úgy láttam, hogy itt és most is ugyanez történt, mikor eljöttem, hogy felkészülésképpen előre megtekintem a kiállítást, 10-15 kolléga, dolgozott egyszerre a közös célért, és ez már jelent valamit. A 21. század nem az egyéni ambíciók megvalósításának a korszaka, valódi és maradandó sikereket csak csapatmunkával lehet elérni, csak akkor lesz a munkánk hatékony, ha elfogadjuk mások segítségét és mi is áldozatot hozunk a többiekért. Grátulálok a kiállítás kurátorának, Búj dosné dr. Pap Györgyinek és valamennyi őt segítő munkatársának.