Barna Gábor szerk.: Csépa Tanulmányok gy alföldi palóc kirajzás népéletéből 2. (Tematikus és lokális monográfiák Eger, Szolnok, 1982 )
Barna Gábor: Ünnepi szokások és hiedelmek Csépán
ilyen romlást az ép változatok alapján kijavítottunk. Pl. „káplánja" helyett „káplárja" /78. sz./, „dros trombiták", ill. „gyors trombiták" helyett „dob, s trombiták". /19. 20. sz./ 62 Befejezésül ismét Fodor András költeményét idézzük: „Ül Küsmödi bácsi jobb könyökére dőlve, / balkezéről intőn égre bök az ujja..." Mint ahogyan a költő, úgy Sebők Andrásné adatközlőnk is megfigyelte a régebbi névesték, disznótoros vacsorák asztaltársaságát. Elmondta, hogy az éneklő férfiak az élénkebb tempójú dalokhoz ujjukkal pattintgattak, a lassú nótákhoz pedig kis gesztusokat, a dal hangulatának 63 megfelelő kézmozdulatokat tettek. y NÉPI HANGSZEREK A század első felében Gsépá n is ugyanolyan hangszereken muzsikáltak, mint feltehetően az Alföldön másutt, abban az időben. 6 ^ Az egyszerűbb hangszereket a falusiak maguk készítették, a „komolyabb" hangszereket pedig boltban vásárolták. Tekintsük at a hangkeltő eszközök sorát a Kurenda László tól, Polyák Istvánt ól és Sebők Andrásjiétól kapott adatok segítségével. A legelterjedtebb, legnépszerűbb hangszer a citera vagy tambura volt. Házilag készítették. Egy sorost és két sorost is használtak. Csikófejes volt. Hasas vagy galambdúcos'citerát nem láttak. A kisfejeket fiók oknak nevezték. A vendéghúr okat a kisfejekkel szemben a dallamhúr on megszólaló hang magasságara hangolták. „Besegített a prímába." Minden húrt mindig szépen felhangoltak, kulccs al. Azt vallották: „Minél magosabb, annál hangosabb." Bőgőhúrt is szereltek fel. E célra a cimbalmosoktól kértek cimbalomhúrt. „Be vót tekerve." Libatollal nyomták és verték, mert „az jobb, mert nem olyan kemény, mint a pulykatoll." A citerák teteje ki volt vágva, az oldala megmintázva, díszítve. Otthon, saját szórakozásukra is citerait ak az emberek, de a játéklehetőség a t amburabál akban adódott. Itt vagy maguk zenéltek felváltva a legények, vagy zenészt fogadtak. A belépti díj 2-3 krajcár volt. A begyűlt összeg egy részét kapta a muzsikás, a nagyobb rész illette a háziakat, „ahun piszkoltak". „Mink vótunk nyócan is, de az a baj, hogy egy se tudta a nótákat elciterálni úgy, hogy járni lehessen rajta. Egy se tudta a nyóc közül megtanulni, csak verte, verte, osztán talpa alá nem tudta az embernek verni." Kurenda László nagyon sokat citerait fiatal korában ezekben a házibálakban. De„más is fogott nótát azért", mondta. Első hangszerét használtan vette egy falubelitől. „Vida Pistátúl vettem. Pízt adtam, meg amír ott dogoztam nála. Az mán jól tudott, újat vett magának." 10-12 éves lehetett, amikor megtanult citerázni. Egy cimborájának, Cberna Pistá nak az édesapja tanította. „Fogta az ujjamat, a tollat, rányomta jól /a húrokra/ úgy, hogy azt mondta: ezt megemlegeted, hogy hogy tanultál! Utána eltanáltuk, hogy fát tettünk, oszt megzsíroztuk, az csúszott rajta /a húrokon/". A két kéz munkáját külön tanították neki. Kurenda László tudott harmonikáz ni és fúvós hangszeren játszani is. Hegedűvel is próbálkozott. „Megtanálom rajta most is a nótát." „Orgonát is próbáltam. Lábbal elfelejtettem nyomni. Csak azokat /a dalokat/ próbáltam, amiket tudok " /vagyis népdalokat / A templomtakaritó, aki szomszédja volt, figyelmeztette, hogy ének et játszszon. A fiatalok közül abban az időben kevesen engedhették meg maguknak, hogy komoly hangszereket vásároljanak. Nagy leleményességgel készítettek hát maguk. Kukoricából cirokhegedűt csináltak. Iztől-ízig levágtak egy darabot a szárból. A csonkjánál szépen felhasították a nyersebbjét. Dugtak alá pecket, két kis lábat. Kiszedték alóla a
