Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )

Havassy Péter: Csépa történeti vázlata a kezdetektől a 19. század végéig

Az 1866-ban megkezdett árvízmentesítési munkálatok 1894-ben befejeződtek. Hatalmas területek szabadultak fel a víz alól. Az 1851-ben közel 12 %-os részesedésű szántók - elsősorban a legelő rovására - 1895-ben már a határ 64 %-át foglalták el, amelynek még ilyen arányú növekedését is indokolhatta a fentiekben említett gabona hiány. 1851-ben a művelés alatt álló földek közel 50 %-a még legelő, 1895-ben már csak 7 %-a, s közben a rét kiterjedése is felére zsugorodott. A község egyébként sem tudta előteremteni jószágai számára a megfelelő mennyiségű réti és legelőről nyerhető terményeket. 1866-ban szénából 6700, sarjúból 4020 mázsa termett, az évi szükség89 let azonban több volt 1160 mázsával, 7 s ezen tények kihatottak az állattenyésztés. 90 re is. 1725 j 1751 1751 1850 1866 1895 I9II szarvasmarha 27 55 93 291 340 380 325 ló !5 , 26 57 442 150 512 488 juh 49 \ 56 109 915 2000 62 10 sertés l 15 91 120 1486 529 öszvér, szamár ! 3 4 2 kecske 1 80 78 baromfi 8148 A nagyjószágállomány /szarvasmarha, ló/ a 18-19« század folyamán egyre csökkent, így 1725-ben 1 főre még 0,66 állat jutott, 1751-ben már csak 0,58, 1850-ben 0,52, 1895-ben 0,26, 1911-ben 0,22. A viszonylag állandónak mondható nagyarányú lótartás nemcsak a község nemesi jellegéből adódott, hanem abból a szükségszerűségből is, hogy az elszegényedő nemesek rákényszerültek lovaik igaerejóre. A módosabb birtokosok lótenyésztéssel is foglalkoztak, mert a környező városokon mindig kedvelt árucikk volt a Csépá

n nevelt ló.-^ A szarvasmarha állomány a 19» században nem sokat változott, ellenben a juhok száma a legelőterület összeszűkülése miatt, a kezdeti ugrásszerű fejlődés után a század végére a holtpont közelébe került, s a családok nagy részének ekkor már csak a baromfinevelésre maradt ereje, s talán az is elgondolkoztató tény, hogy a környéken lo95-ben itt találták a legtöbb szárnyasjó92 szagot. Fontos szerepet játszott a község életében a halászat is, főleg ha arra gondolunk, hogy a közösség nem tudta megtermelni magának az alapvető élelmiszereket. Jelentőségét egy forrás így tárja elénk: „Voltak olyan idők, amikor fél éven át mindennap halászott a Helység, és volt olyan nap, 100-200 forintra is ment halaszatjuk, néha 10-20, néha pedig csak 7-8 forintra... A Tóbéli Kereset a Helység népe között kinek-kinek a részihez képest osztatott fel". Előfordult, hogy egy évben 4-5000 forintot is keresett a falu népe a halászatból, mely célra a község területén 4 tó, több ér és sok vízjárta hely állt rendelkezésre. A halászat jogát 1789-ben árendába 93 adta a közbirtokosság. " Az egyik legfontosabb pénzkereseti forrás a szőlőmüvelés volt, melyre egyaránt törekedett nemes és nemtelen. A Csépá

n lévő szőlőket először 1747-ben említik, s az 1750. évi összeírás már az első bortermelő libertinust, Egegi Tamást is megőrizte számunkra, akinek ebben az évben 3 akó bora termett.^ Fokozatosan növekedett a szőlőművelésre szánt terület és egy 18. század végi forrás már arról számol be, hogy „majd mindannyiunknak szőlőcskéink vannak", kiterjedése a 19» század végén megközelítette a legelőét. 1866-ban a megtermelt 618 akó borból 292-re a község lakóinak nem volt szüksége, s mint azt már a fentiekben is jeleztük, a csépa

iak a megmaradó bor után befolyt összegből pótolhattak a hiányzó gabonát.^ A szá-