Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Bereczki Ibolya: Csépa népi táplálkozása
ról, amely a legszegényebbek ínségeledele volt. Erőtlen nek tartották, nem szívesen ették, mert megszáradva megrepedezett, mint a föld . A búza őrlését száraz- és a Tiszán lévő tombácos malmokb an végezték. 1770-ben négy magántulajdonban lévő tombácos /vizi/ malomról és az ott dolgozó molnárokról, 62 valamint őriősökről emlékezik meg az egyik feljegyzés. A múlt század végén - a Tisza szabályozásának hatására is - egyre inkább elveszítették korábbi jelentőségüket a vízimalmok. Az utolsó csépa i vízimolnár - id. Havrilla József - haláláról Dómján Jenő is ír a Kunszentmártoni Hiradó 1937« december 26-1 számában. Szélmalmokat építettek, sőt, 1908-tól gőzmalom is működött. 6 ^ Fontos esemény, egész napos távollétet igénylő munka volt az őrletés, hiszen sokszor az egész évi kenyérnekvalót vitték el a malomba. Rokonok, ismerősök szívességből is segítettek elhordani a búzát. Külön foglalkozás volt a csúváro ké, akik egylovas fogatukkal szállították megfelelő fizetség fejében az őrőlnivalót a malomba és haza. A különböző lisztminőségek közül a legfinomabb, legértékesebb az elsőliszt volt, amelyből rendszerint rétest sütöttek, ezután jött a kenyérliszt , majd a dere es a korpa . A kenyérnek való lisztet a kamrában liszteszsákokban tárolták, és a sütés előtt mindig átszitálták az egy alkalomra szükséges mennyiséget. A család és a gazdaság nagyságától függött, hogy milyen gyakran sütöttek kenyeret. Általában másfél- kéthetenként került a sütésre sor, de hetenként kellett ott, ahol sok gyerek volt, vagy a felnőttek eljártak napszámba, munkára és tarisznyázt ak, otthonról vitt élelemmel látták el magukat. Az állandó munkásokat foglalkoztató nagyobb családi gazdaságokban is gyakrabban sütöttek kenyeret. A sütésnek nem volt kötött napja - bár kenyérsütő napnak a keddet, szombatot tartották -, az egyetlen tilalom, hogy pénteken és ünnepnapokon, valamint havivérzés idején nem szabad az asszonyoknak kenyeret sütni. A kenyér alapanyaga meghatározza az erjesztőanyag fajtáját. Kisbán Eszter állapította meg, hogy u a kovász erjesztő anyaga minden búzakenyeres vidéken tartósított erjesztőanyag. A rozskenyerek jellegzetes erjesztőanyaga kovászmag, bár előrehaladott fázisban figyelhető meg a tartósított erjesztőanyag alkalmazásának a térnyerése.54 C sépá n az erjesztőanyagok változatos formáit találtuk. A legprimitívebb a következő volt: a friss termésű szőlőt kinyomkodták és ezzel kelesztették a kenyeret. Csak szükségmegoldás volt, ha nem lehetett élesztőt kapni, s a kenyér minősége természetesen nem érte el a pár ral vagy kovászmag gal készültét. Általánosan ismerték és készítették különböző anyagokból a tartósított erjesztőanyagot, a párt . Ugy tartották, hogy Két Boldogasszony közt /augusztus 15-szeptember 8./ készült a pár leginkább, bár adataimból későbbi, a must forrásához kapcsolódó dátum is valószínűsíthető. Készítettek szőlőhabból párt : a fehér szőlő szemeit csuma nélkül belenyomkodták egy fazékba, s amikor el kezdett forrani, korpát és lisztet szórtak bele, s keményre megkelt, majd elszáradt. Száradás után szótmorzsolva zacskóban tárolták. A sütés előtti napon annyi fólmarékkal áztattak be belőle, ahány kenyeret akartak sütni. Csak kissé tér el ettől a borhabos pár : amikor a must forrni kezdett szüret után, korpával összegyúrták a keletkezett borhabot. Volt olyan hely, ahol akácvirágot vagy komlót főztek hozzá, és meghagyott kenyértésztát is gyúrtak bele. Kedvelték a komlós párt. Jónéhány háznál megtermett a komló, magas fákra fölfutott. Nyáron, virágzáskor a levelét és, a virágját szedték le és szárították meg. Piacon is árulták, de a bort vásárolni Szarva sról érkezett tót asszonyok is hoztak magukkal. Leforrázott korpához
