Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Bereczki Ibolya: Csépa népi táplálkozása
bevagdosva alakították ki a madár farkát, a másik végén a fejét pedig úgy, bogy a szemnek kenyérhajat, borsot, konkolymagot tettek. Csépán többféle elnevezése is ismert ennek a tésztának: hívják dubiknak, tubun ak, tubuká nak, de előfordult a bucika, a buci név is. Mindig annyi sült belőle, ahány gyerek vagy nagyszülőknél unoka volt a családban. A madár alakú tészta készítése nem ismeretlen a Tiszazugban, de a tübuka , tubu név Csépán kívül csak Kuns z e nt márt o nb an fordul elő, a megye többi részén pedig a Tiszától nyugatra eső, főleg jászsági területen általános, míg a Tiszántúlon a m adár , kismadár szó terjedt el. Tiszakürt ön madárka néven ismerik az ilyen formájú tésztát.^ 8 A kalácsfélék fokozatos háttérbe szorulása az ünnepi étrenden századunkban ment végbe, helyüket a polgári konyha süteményei váltották fel. Ebben a sorban időben az első a szálajkáré val, szalagáré val vagy szalatkáré val sütött tészta volt, s amely a húszas évektől már szerepelt a lakodalmak étrendjén. Karácsonyra sütve a szív és csillag formájú tésztát a karácsonyfára aggatták. Ma már kisebb jelentőségű', fölváltotta az újabb piskóta . Ezt szakácskönyvből, recept alapján készítették, de a legidősebb asszonyok közül még sokan nem tudják megsütni. A piskóta alapanyagú torták* cukrászkészítmények hódítását a lakodalom süteményei közt figyelhetjük meg leginkább. A KENYÉRSÜTÉS A mindennapi kenyér megszerzése a parasztember munkájában a legnagyobb feladat, hiszen a kenyér a legfontosabb táplálékok közé tartozik. Az azonban, hogy milyen alapanyagból készül, már táji és gazdasági adottságok függvénye. Csépa a Tiszántúl búzatermelő vidékének sorába illeszkedik, bár a búza, árpa és zab mellett az 1880-as évekig még a kétszerest /búza és rozs/ is vetették. 7 A megművelhető területek szaporodása a lecsapolások után a szántóföldi növénytermelés kiterjesztését tette lehetővé. A táji és talajadottságok következtében a búza volt az első számú kenyémövény: 1934-ben Csépá n a búzával bevetett terület az összes szántóterület 45,8 %-a, emellett nagy jelentőségű a kukorica termesztése is /35,7 %/. 6 ° A 19» század végére Szelevény mellett Csépa vált a vidék legszegényebb községévé, melyet szűk faluhatár és sok törpebirtokos jellemzett. Csépa lakóinak elszegényedése, a többi tiszazugi faluéhoz képest rosszabb gazdasági helyzete nyomot hagyott a kenyérsütés módján, a felhasznált alapanyagok arányán. A falut nem véletlenül csúfolták a tiszazugiak kenyeretlen Csépá nak. A kenyér milyensége azonban egy falusi közösségen belül is rang- és társadalmi helyzet jelző: Csépán a vagyonosokat kenyeresekn ek, a napszámos, cseléd, segédmunkás, kis- és törpebirtokos réteget cipósok nak nevezték. Csépá n csak a jómódúak engedhették meg maguknak, hogy tiszta búzalisztből süssék a kenyerüket; sokan dagasztottak krumplival, s nemcsak azért, hogy puhább, hanem, hogy több is legyen a kenyér: tíz kiló liszthez három kiló burgonyát tettek. Altalános volt Csépá n a búzaliszt és a kukoricaliszt különböző arányú keverése, a közepes módú gazdáknál csak háborús, ínséges időkben, szegényebbeknél állandóan. Előfordult, hogy a gazdasszony csak a kovászhoz használt tiszta búzalisztet, ezt forró vízben leforrázott kukoricaliszttel és sós vízben megfőzött vajling krumplival dagasztotta, gyúrta össze. Itt három kiló búzaliszt, négy kiló kukoricaliszt s négy kiló krumpli az arány. Már csak nagyon kevesen tudtak az árpából sült cipó-
