Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )

Sztrinkó István: Népi építkezés Csépán

réppel fedett, lekontyolt nyeregtetőre. A sátortetők a kocka alakú családi házakkal jelentek meg. Az építkezés utolsó nagyobb munkája a saralás, a mennyezet elkészítése volt. Az 1930-as évekig általánosan nádból csinálták, 20-25 cm vastag rétegben terítve azt a kisgerendákra. Erre került a törekkel alaposan összekevert sár,.amit kapával vágtak meg. Miután kicsöpögött, alul-felül betapasztották. Az 1930-as évektől a nádat egyre inkább a sárlécekből készült mennyezet váltotta föl. A ház padozata polyvával beszórt, erősen ledöngölt föld volt, amit aztán sárga agyaggal mázoltak föl. A mázolást az állandóan használt helyiségekben hetenként meg kellett újítani. Mázolás után sárga homokkal szórták fel a földet, majd fellocsolták úgy, hogy a víznyomok koncentrikus köröket vagy egymásba kapcsolódó nyolcasokat rajzoljanak a homokba. A vert falú ház falait általában az építtető szokta betapasztani családja segítségével. Ha egyenetlen volt a fal, először ásóval, baltával megfaragták, majd törekes sárral benagyolták. A második sor, a simítás már finomabb sárral történt, melynek megszikkadása után 2-5 rétegben fehérre meszelték a falakat. A hagyományosan épült csépa

i lakóház egymást követő három helyiségből állt és szoba-konyha-kamra beosztású volt. /5» ábra / A házba a konyhába nyíló ajtón keresztül lehetett bejutni. Altalános volt, hogy fél ajtóval is ellátták a bejáratot, amely nyáron megakadályozta a baromfi bejutását a lakásba. A félajtó neve: Csépán ritk* ajtó

, azaz ritka ajtó vagy rostély

. /6. ábra/ A konyha tulajdonképpen újabb elnevezése a ház középső helyiségének. Az 194050-es években jött szokásba, amikor mind nagyobb számban megszüntették a szabadkéményeket. Velük együtt eltűnt a kettős tagolódás is, a kémény alja és a pitvar egybenyitásával kialakult a mai értelemben vett konyha. A szabadkémények két változatával találkoztunk a községben. Az a típus, amely a konyha egész hátsó felét elfoglalta, már csak az emlékezet alapján volt rekonstruálható. Ez a falakra és a középen húzódó mestergerendára támaszkodott, majd a padlástérben csonka gúla-szerűen összeszűkülve hasáb alakban törte át a tetőt. Anyaga lehetett vastagon betapasztott nád- vagy sövényfonat, de többször deszkából is készült. A századforduló idején hatósági előírásokra egyre inkább a vályog és a tégla váltotta fel. A szabadkémények másik típusa, a félszabadkémény vagy ellenzős kémény néhány példánya még ma is megfigyelhető volt. Ezek tulajdonképpen átmenetet jelentenek a spalétaajtóval teljesen zárttá tett kamínkémények felé. Ennél a megoldásnál a szabadkémény csak egy kisgerenda-pár közén állt, azon az oldalon, amelyikre kemenceszáj nyílott. A konyhába lépő elől az elébe húzott fal takarta el, gyakran egészen befalazták s csak egy kisméretű ajtót hagytak rajta. /7. ábra/ A kemence szája előtt mindig 60-70 cm széles, 70-90 cm magas, vályogból épített és betapasztott padka húzódott. Erről fűtöttéi szalmával, rőzsével és náddal a kemencét, az egyik vagy mindkét végén álló katlanon pedig vizet melegítettek, esetenként főztek is. A kémény alatt, a hátsó fal közepén az emlékezet szerint gyakori volt a szintén vályogból épült középpadka. Ennek neve Csépá

n asztalpadka vagy konyhapadka

. Alja kicsit összeszűkült, oldalait fehérre meszelték, a tetejére pedig deszkalapoKat tettek. Edényeket tartottak rajta, főzés közben használták. Hagyományőrzőbö hazakban a helyén még ma is kecskelábú asztal vagy kaszni áll, bár a konyhát már átalakították kaminkóményesre. Újabb adalék ez a középpadka alföldi elterjedtségéhez, a12 mely talán nagyobb arányú volt, mint eddigi ismereteink alapján gondoltuk. A pitvarból balra nyílott a szoba, a ház

. Ennek meghatározó része az ajtó mel-