Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Sztrinkó István: Népi építkezés Csépán
leti sarokban álló kemence volt. Általános a kör alaprajzú, úgynevezett búbos kemence volt, de emlegették a szögletes sifonkemencét is. /10. ábra/ A kemence építését mindig is specialistára bízták, mert nagy gyakorlat kellett hozzá. A búbosnak először az alját készítették el. Ennek oldalait vályoggal rakták föl, majd földdel vagy szemcsés tiszai homokkal töltötték meg. A kemence alját téglával rakták ki, ez jobban tartotta a meleget. A vázat, a rámát 5-8 cm-re állogatott karókból vagy napraforgószárból erősítették össze. Ezek tetejét egy abroncs tartotta. Nagyon finom, a Csípsárb ól hozott sárga agyagból kellett hozzá sarat gyúrni. Csak egy kis töreket vagy polyvát kevertek hozzá, majd az asszonyok gyúrták meg, szinte úgy dagasztották, mint a kenyeret. A sarat 8-10 cm vastag, 40-50 cm hosszú hurka formájú darabokra nyújtották el, göngyölítették . Ezeket a göngyöleg sarakat rakták rá a rámára, mindig spirálisan haladva fölfelé. Ügyelni kellett arra, hogy az egyes darabokat erősen összenyomkodják és a sorokat is egymáshoz veregessék. A kemencerakás egy nap alatt elvégzendő munka volt, mert különben szétnyílt volna az oldala égetéskor. Lassú tűzön kezdték kiégetni, közben a külsejét simogatták, veregették, hogy még jobban összeálljon. Égetéskor a kemence kiizzadta a vizet, ezt a nedves réteget simították újra és újra el, így sima a külseje. M Huggyozik a sár ! - húzzad fölfelé !" mondták ilyenkor. Igen figyelemre méltó ez a búbosnak nevezett, kör alaprajzú, csonka kúp alakú, göngyöleg sárból készült kemence. A megformált sárnak a kemence vázra spirális technikával történő felrakását elsőként Dám László írta le. 13 Azóta megtalálták a DunaTisza köze legtöbb településén, ismerték a Bácskában és Mezőkövesd en egyaránt, s ké. ... 14 szitesét szinte valamennyi tiszazugi településen is el tudtak mondani. Figyelembe véve az egyre szaporodó adatokat, valószínűnek tűnik, hogy ez az igen archaikus technika korábban szinte az egész Alföldön használatos volt. A századfordulót követő évtizedekben egyre ritkább lett a sárkemence, s mind gyakrabban rakták fel cserépből. A vályog alapra ennek is rámát csináltak lécből. A sárrétegek cserépdarabokból álló rétegekkel váltogatták egymást az oldalában. A tetejére, a léceket összetartó abroncsra vasakat tettek, és ezt is betapasztott cseréppel fedték le. A tetején lévő sárréteget a prémhúzóval mintázták meg. A kiégetés után még egyszer lángpévás sárral betapasztották, majd fehérre meszelték. Az ilyen típusú kemencéket gyakran már az alap és a padka elhagyásával építették meg. /9» ábra/ A kemencén télen ruhát szárítottak, vállán tartották a sót, paprikát, hogy ne nyirkosodjon meg, rongypokrócokkal leterített padkájára ültek az átlátogató szomszédok. A kuckó , a fal és a kemence teste közötti rész télen a gyerekek játszóhelye volt, de sokszor a tejet is itt altatták meg. Gyakori megoldás volt, hogy az ajtó melletti padkára vályogból berakott sporhetet , tűzhelyet építettek. Ez telente a főzés melegével be is fűtötte a szobát. /8. ábra/ A kemence kémény alá nyíló száját a félkör alakú tévővel zárták le. Vesszővázra tapasztott sárból készült. Vagy a ház falára ragasztották fel, vagy az udvaron, alakjának megfelelő, 5-4 cm mély gödröt vájtak, s abban készítették el. A pitvarból jobbra nyílott a kamra ajtaja. Itt tartották az élelmet, a használatból már kikerült dolgokat és sokszor a szőlőbeli kunyhóból hazahozott bort is a sarokban ásott, deszkafedeles kis veremben. 15 A lakóház udvari homlokzatát a pitvar ajtaján túl még egy ajtó tagolja, a padlásfÖljáróé. Nem újabb helyiség ez, csupán az alulról vastagon betapasztott létra kapott benne helyet. Ez a ferde rész leggyakrabban a konyha sarkán keresztül vezetett a padlásra, de lehetett a kamrában is. /11. ábra/ A külső padlásfeljáró, a házfalnak támasztott létra egészen ritka, mert az újabb házaknál is a kamrában oldották meg a padlásra való közlekedést.
