Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )
Kapros Márta: Naptári ünnepek a visontai néphagyományban
megyében. Az Egri Múzeum Évkönyve, IV. 1966. 257-304. 1.). Schwalm Edit a megyében végzett, népi táplálkozásra irányuló vizsgálata során kellő figyelmet szentel az ünnepi étkezésnek is (Nagyböjti táplálkozás Észak-Heves megye palóc falvaiban. Az Egri Múzeum Évkönyve, X. 1972. 305—317. 1.; Az ünnepi és köznapi táplálkozás változásai két hevesi faluban. Az Egri Múzeum Évkönyve, XI-XII. 1973-1974. 309-324. 1.). E munkák azonban bemutatásra kerülő témánknak csak egy-egy kérdéséhez nyújtanak összehasonlító anyagot, céljuk nem az egész év ünnepeihez fűződő hagyományok vizsgálata volt. Külön kell szólnunk Hoppal Mihály új szempontú munkájáról, mely már a jelen kutatás keretében készült (Egy falu kommunikációs rendszere. Az MRT Tömegkommunikációs Kutatócsoportjának Szakkönyvtára 11. kötet. Budapest, 1970.). Visonta község kommunikációs rendszerének vizsgálata során támaszkodik oly adatokra is, melyek a jelesnapi szokásokkal állnak kapcsolatban. Ezek lényegében egyeznek az általam gyűjtött anyaggal. Anyagunk bemutatását a téli ünnepkörnél kezdjük. A KATALIN-napi (nov. 25.) időjárásból a hagyomány szerint már karácsonyra lehetett következtetni. „Ha Katalin kopogós, karácsony locsogós" — tartja az általánosan ismert szólás. ANDRÁS-naptól (nov. 30.) kezdődött az advent. „András zárta le a mulatságot", ettől kezdve nem volt tánc, lakodalmat sem tartottak. „A mi időnkben, lehet mondani, hogy mindenki járt rorátéra. Akkor ráértek az emberek" — halljuk az idősebb generáció tagjaitól. Ha a fekete nem is volt kötelező, de sötét ruhát vettek fel ilyenkor, s lámpással a kezükben indultak a hajnali misére. Bár a MIKLÓS-napi (dec. 6.) ajándékozás szokása parasztságunk körében nem régi hagyomány, a ma élők közül már mindenki úgy emlékszik Visontán, hogy gyermekkorában megvolt. „Csak régen nem vót annyi frinc-franc ajándék", almát, diót, legfeljebb kis cukorkát kapott a gyermek. Az engedetlen, pajkos gyerekeket azzal próbálták megfékezni, hogy csak virgácsot meg egy fej vöröshagymát tettek a kikészített cipőjükbe. Gyakran valaki a családból felöltözött Mikulásnak. Egy kifordított bundát terített magára, fejére báránybőr sipkát húzott, vagy piros papírból hevenyészett süveget csinált. Az öregek visszaemlékezése szerint kenderből készült a bajusz és szakáll, s mikor már kendert nem termeltek, régi bundából, bekecsből kivágott prémdarabokkal helyettesítették. Az ajándékok puttonyba, hátikosárba kerültek, de megtette egy régi kézikosár is. A virgács elengedhetetlen kellék volt. A Mikulás bekopogtatott az ablakon, s elváltoztatott hangon megkérdezte: „Van-é itt kisgyerek? " „Van, van, Mikulás bácsijöjjön csak be!" - szóltak ki a házból. „Tudol imádkozni? " - fordult a Mikulás a gyermekhez, aki csak azután kapta meg az ajándékát, mikor valamilyen imádságot elmondott. A Mikulás meglegyintgette, vagy ha megérdemeltnek tartották, jól megcsapkodta a virgáccsal, s megígértette vele, hogy ezentúl jól viselkedik. Emellett a gyerekek azért éjszakára is kikészítették a cipőjüket, hátha tesz még bele valamit a Mikulás. Az utóbbi 20 évben már egyre ritkább, hogy felöltöznének Mikulásnak, az ajándék viszont több, értékesebb, bár továbbra is legtöbbször édességféle, esetleg játék vagy képeskönyv. Luca névre nem kereszteltek, mert úgy tartották, az illető egész életében szerencsétlen, lenne. LUCA-nap (dec. 13.) gonoszjáró jellegével szorosan összefügg a lucaszék készítésének szokása, s az azzal kapcsolatos képzetek. Ezen a napon kezdték el csinálni a kisszéket, s a munkát úgy kellett beosztani, hogy karácsony böjtjére készüljenek el vele. Akkor az illető elvitte magával az éjféli misére, jó korán, még az első harangszókor, mielőtt gyülekezni kezdtek volna az emberek. A templomajtó közelében vagy a templom közepén kellett elhelyezni és ráülni, mások szerint ráállni. Előzőleg azonban tanácsos a széket mákkal körülszórni, hogy a boszorkányok ne árthassanak készítőjének. Ugyanezt a
