Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )

Hoppal Mihály: Visontai hiedelmek

mer féltem. A söprűt adtam a kézibe! — Aztán befűtötték a seprűnek oszt bevetették. Mikor bevették, az úgy táncolt a kemencébe, az a seprű, hogy csak úgy bőgött hangosan. Ennek a Bözsinek a nagyanyja volt ugye, aki nem atta oda a kézit." 167. „. . .úgy vót, egészen nem tudom, hogy ezek a boszorkák nyomják az éccaka. És akkor gatyamadzagot vetettek rája. Azzal meg lehetett fognyi. Azt lóalakban. Rávetették a gatyamadzagot a lóra, aztán elvezették a kovácshoz'. A kovács lepatkolta. Aztán másnap nagyon beteg lett az asszony. Oszt el kellett menni a kovácshoz, az szedte ki minden ujja hegyin ott vót a szög helye, ott maratt. (Á, ez csak mesebeszéd — mondta egy másik asszony.) — Nem, igaz vót! — (Mikor mondták ezt, hogy mikor történhetett körülbelül? ) — Mikor? Hát én kicsi vótam, de az anyám 1880-ban született, aztán akkorában történt." 168. (És a boszorkány ellen mit csináltak? ) — ,,.. .monták, hogy hát nagyon jár, nagyon jár, mit csináljunk? Hát mondták, akaszd fel a kilincsre az olvasót, akkor nem tud bemenni. Mert a kulcslukon is begyün ám!" 169. „Beszélték, hogy Birkás Örzse, nem Mári, Birkás Mári, hogy boszorkány. Tudod így a vásznat felkapta a szél — emlegette már azt a Nagyapa. . . (Hogy hogy volt? - a gyűjtő kérdése) Birkás Marit tudom, hogy a szél felkapta. . . nézzétek, viszi a sok vásznat, vót vagy húsz méter, nézzétek rajta ül, aszongya, rajta ül a vászon közepin." 170. „Imre Bora, áztat is monták, hogy tudományos vót, boszorkány vót. S oszt erre szállt le, esett le, ugye felkapta a forgószél, oszt vitte." 171. „Hű, te jóisten, még akkor lány vótam és a Hátósóba vótunk aratnyi, osztán gyütt olyan forgószél, hogy nem is tudom hány csomó vót amit felvett, fel, fel, fel ott sodorgatta odafel a levegőbe a csomókat, de nem is egyet! (S akkor mit mondtak az öregek, hogy mi van benne? — a gyűjtő kérdése.) Tudja Isten, mi nem mondtunk semmit! Meg vótunk ijedve!" Garabonciás 172. „Még akkor kisszerű lány vótam. A zsúpot megódozták, mint a kötelet, mi meg csinyátunk rá szalmazsákot, édesapám azon alutt az eresze alatt. Délután négy óra lehetett, odajön egy nagydarab ember. Köszönt valamit, azt mongya: - „Néni, aggyon egy kis tejet!" — Mongya az édesanyám: „Fiatal ember ilyenkor, ünnepnap elhorgyák, nincs egy findzsával sem." - „Egy italt sem tud adni? " - „Adnék, de nincs." — „Majd adna egy fél óra múlva!" — mondta. Nem is telt annyi idő, olyan szél kerekedett, hogy a nagy fákat, meg a hajzatot leszaggatta. Mondta is idesapám: „Örzse, mért nem attál neki, ez garabonciás diák vót!" 173. „Aki foggal született, az garabonciás, az a felhők közt ment." 174. „Hát nagy fekete felhők gyöttek, viharkor gyönnek azok. Akkor meg is látni, hogy jég esik, mert akkor olyan fehér a felhő. A fekete az eső, de a fehér, akkor jégeső. Azt is monták, hogy garabonciás van benne." 175. „Garabonciás diák? Azt úgy monták, garabonciás diák, mikor nagyon nagy szél fújott, abba a nagy forgó szélbe!" 176. „A garabonciás ellopta a kislányt, kicserélte. Úgyhogy a garabonciás elvitte a lányt is és a kéménynél vetett be másikot. Oszt akkor az mindég ült, olyan nyomorék volt. Oszt akkor újra jött egy másik garabonciás, aszonták a szülőnek az anyámnak, hogy: Ez nem a maga lánya, ez öreg! Hozzon csak tejet fatányérba, fakanállal! Töltse csak neki a fatálba! - Otthagyták a szülei és lestek a kulcslukon, hallgatták!