Szilasi Ágota, H.: Örökségünk védelme és jövője 4. - Kertek. A Dobó István Vármúzeumban 2018. február 8-9-én megrendezett Tudományos Konferencia tanulmánykötete - Studia Agriensia 37. (Eger, 2018)
Thiel Katalin: "Az ember isten kertjében él." - Hamvas Béla természetfelfogása
ÖRÖKSÉGÜNK VÉDELME ÉS JÖVŐJE 4. van, nem külön síkban és külön mélységben, hanem világszerűen.’’6 7 8 Ezt a gömbszerű létet nekünk, mai embereknek azonban igen nehéz megérteni. Elnyel bennünket a hétköznapiság rohanó világa, az élet habzsolása, a természet fölötti uralomvágy, a környezet pusztítása, kiaknázása. Ahogy Vajda Mihály filozófus írja: „a modem kor szubjektuma megmaradt fausti embernek - aki a természetet és törvényeit fürkészi, hogy azt önmaga kedvére használja, hogy a világ urává legyen, azaz hogy legyőzze a halált."1 Úgy is mondhatnánk, hogy a modern kor emberében nincs meg a létezés iránti alázat, épp ezért nem vesz tudomást önnön végességéről. Nem csoda, ha nem műveli kertjét, ha pusztítja és szennyezi környezetét, ha kiaknázza a föld kincseit, hiszen fogalma sincs annak valódi értelméről. Visszatérve az előbb emlegetett görög phüszisz fogalomra, fontos megemlíteni, hogy ez a fogalom a latin natura szó eredetije. Vajda Heideggerre hivatkozik - akinek írásait Hamvas is behatóan tanulmányozta a 20-as, 30-as években -, aki a következőképpen fogalmazott: „miután a phüsziszt a latin natura szóval fordították le, lehetetlenné vált a létet, mint teljességet megérteniS valóban. A mai ember „kimegy a természetbe”, „vizsgálja” a természetet. Eltávolodott tőle, nem szerves része többé, nem „egy” vele. Aphüszisz-fogalom nem azonos a nyugati természet-fogalommal, benne nincs elválasztva az ember az ő világától, hanem a maga gömbszerű létében egy vele. A ma használt természet-fogalmunk így aztán fokozatosan elvesztette eredeti értelmét, amit a görög phüszisz még ki tudott fejezni. Ezért használja Heidegger a „létfeledés” fogalmát, ami tulajdonképpen a „phüszisz-feledésre” utal. így fogalmaz: „elveszett, odavan a léthez fűződő eredeti viszony."9 Hamvas ebben a kérdésben még radikálisabb, O a heideggeri létfeledés helyett egyenesen „létrontást” emleget. Ennek a fogalomnak számos rétege van, s Hamvas több írásában is rávilágít, hogy milyen roppant nagy felelőssége van az embernek saját maga és világa alakításában. Miközben arról beszél, hogy önmagunk megformálásával kell kezdeni a világ átalakítását, azt is szóvá teszi, hogy az ember milyen nagymértékben eltávolodott a természettől és elkezdte pusztítani saját világát. Mindezt tudva, Hamvas nem véletlenül tanulmányozta a görögöket, a nyugati, majd a keleti filozófiákat, illetve a guénon-i tradíciót, az úgynevezett hagyományt. Minden írásában a telj esség-tudatra törekedett, kereste és tanulmányozta a logosz-szerű műveket, hiszen a logosz a létezés mértéke, aránya, törvénye, amely a phüszisz által, a létező phüszisz-ében nyer értelmet. Tudta, hogy a phüszisz-lét nem a létezők mindensége, hanem a lét logosz szerinti kibontakozása az időben. Olyan emberfelfogást képviselt, amely nem állítja szembe az embert a természettel, amely nem emeli ki az embert a természetből, hogy aztán visszahelyezhesse, hanem egységben van vele. A vágyott cél: gömbszerűen létezni. Azaz jelen lenni horizontálisan a történeti időben, a jelenben, ugyanakkor átélni a mélység és magasság immanens élményét vertiká6 Uo. 347. 7 Vajda 1993.73. 8 Uo. 74. 9 Uo. 12 lisan, a lélek legmélyén. Tenni a dolgunkat a létezés iránti alázattal. Ez az oka, hogy mellőzöttsége ellenére olyan szenvedélyes odaadással, de ugyanakkor derűs nyugalommal művelte kertjét, amíg tehette. Munkakönyvét kiváltva pedig ugyanezzel a derűvel viselte el a Tiszapalkonyán, Bokodon és Inotán töltött éveket. Bárhol volt, megrendült csodálattal szemlélte a természet minden rezdülését, közben pedig szüntelenül dolgozott, írt. Ha másképp nem, a gyár raktárának, vagy portájának asztalfiókjában, titokban írt .Jázmin és olaj című írásában mindezt így foglalja össze: „Mit nevezek csodának? Ha a természetfölötti a természetet felülről és belülről áttöri. Ha a transzcendens a szükségszerűség világába betör. Ez a csoda-atmoszféra."10 Ezt a csodát azonban nehéz visszaadni, véleménye szerint leginkább a művészet tudja megjeleníteni. Ebben az értelemben, mint író, O is művésznek tekinthető. Számos írása foglalkozik a művészet jelentőségével, néha kicsit elfogultan. Például amikor a földművesről ír, a művészet iránti lelkesedése miatt kissé igazságtalan: „Azt hittem, a kertész és a földművelő a természetet jobban ismeri. Erről szó sincs. A természetből a legtöbbet a művész látja. A kertész nem is áfát nézi, hanem a termést.”' ' A Metapoiezisz című írásában már pontosabban fogalmaz: „A művészet az a tevékenység, amely az emberi létnek megfelelő teljes értékű világot megteremti. Ez a metapoiezisz. A mdapoetikus világ nem reális, hanem hiperreális. (...) Az emberi lény magát teljesen otthon csak a művészetté emelt természetben tudja. (...) De különös az, hogy mintha maga a természet is életre teljesen készen csak akkor érzi magát, ha az ember művészi létében magához fölemeli."12 S valóban, Hamvas más írásaiban is a természet mindig, mint művészetté emelt valóság van jelen. Méhesről beszél, amely a jelenlét legfelső foka, zöldségeskertről és konyhakertről, ahol egyszerűség és kozmikus rend uralkodik, szőlőről, ahol a szőlőműves nem más, mint maga Isten, a Bakonyról, ahol egyszerre vibrál a zöld és a lila. Mindegy, hogy a fákról, a kövekről vagy a kertben a madarak énekéről van szó, előbb-utóbb a lét nagy kérdései, a teljesség iránti vágy, illetve az ember világának örök problémái kerülnek szóba. Mindez összefügg szenvedélyes igazságlceresésével, hiszen a művészetet tartja az igazságkeresés egyik kitüntetett formájának. A művészet szerinte az éber jelenlét realizálása, extatikus mámor, magasabb józanság. Ez a mámor járja át Hamvast is, amikor kertészkedik, amikor kevés szabad idejében járja a mezőt és az erdőt. Úgy gondolja, hogy a valóságot nem ésszel ismerjük meg, hanem mámorral. A mámort hangoltságnak nevezi, amellyel érintkezni lehet a világ teljességével. Az ilyen típusú érintkezés azonban transzcendentális tereket, transzcendentális tartalmakat hoz mozgásba, felébresztheti a „küszöb alatt szunynyadó” énünket. Az Aphaia-templom című szép esszéjében így fogalmaz: „A föld minden pontja tud valamit mondani a földöntúliról, hiszen minden helynek van géniusza, s a természet mindig utal a természetfölöttire. Aki látott már valaha francia tájat, párás, világoszöld rétet és erdőt, amelyben aranyló fátyol ragyog,felfogja ismerni Corot képein a 10 Hamvas 1987.50. 11 Ua 48. 12 Hamvas 1992.283.
