Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Bitskey István: Pázmány Péter a várháborúkról
Leírása szerint Szolimán „Magyarországra térítvén erejét" 1526. augusztus 29-én Lajos királlyal szembeszállt Mohácsnál, ahol „a Tanács Urak akarattya ellen, a közlegények vakmerősége, csak nem erővel reá doblotta és kénszerítette volna a királyt, hogy huszonötezred magával háromszázezer emberrel szemben víjna, mind Királyunk, mind Országunk egy harcon vészé, és a Nemesség színe farkas-kaszára vetteték”. A tanulság megfogalmazása sem marad el: „így indullyanak el az Urak, a kevésre-néző, és csak az egy vakmerőségre vetemedet tudatlan Katonák szaván és biztatásán". Sem itt, sem a következőkben, a magyarországi hadi események elbeszélése során a szerző a lapszélen semmilyen forráshivatkozást nem ad meg, csupán a várostromok napra pontos dátumát tünteti fel. Ez már csak azért is figyelmet érdemel, mert az oszmán történelem 15. század végéig terjedő idejéről (közel nyolc évszázadáról) mindig igen gondos hivatkozásokkal kíséri előadását, főként Bonfini, Boissardus, Bibliander, Nicolaus Cusanus és a bizánci historikusok műveire utal.5 Az idézett részletben a forrásjelölések teljes hiánya arra mutat, hogy az általa elbeszélt magyarországi várháborúkról a szerző a saját véleményét írta le, s ez egyben a katolikus egyház és a Magyar Királyság politikai vezetőinek nézeteit is tükrözte. A továbbiakban szó esik arról, hogy „az ártatlan ifjú király veszése után” Szolimán Budát is „kézhez vévé", azonban „nem akard hirtelen ily messze vetni a határt" magára zúdítván az egész kereszténységet, inkább ekkor még „pusztán hagyá” az elfoglalt területet. Hozzátehetjük, hogy a modern történettudomány által felvetett akciórádiusz elmélete tehát nem újdonság,6 a friss hódítások stabilizálásának nehézségeit már a közvetlen utókor politikusai is észrevételezték. A „világbirodalom végvidékének” számító Duna-Tisza közének „pusztán hagyása” esélyt adhatott volna a magyar haderő és az ellenállás újraszervezésére, aminek elmaradása burkolt vádként érzékelhető ebben a kontextusban. Ugyanis - folytatja tovább Pázmány - Szapolyai János és Ferdinánd „veszekedése” alkalmat kínált az oszmán hadigépezetnek az ismételt beavatkozásra, Bécset is megostromolta, de 1529-ben az oszmán seregnek „vissza kellett pironkodni sok kárvallással”. Mivel azonban a csecsemő János Zsigmond gyámjai „farkasra bízák a Bárányt”, azaz a Porta segítségéhez folyamodtak, ezért és ennek következtében megindult az újabb hadjárat 1541 -ben. Budát a török hadvezetés „szép szóval”, a főurak „kibeszéllésével", csellel elfoglalta, a „Király fiát pedig Erdélybe igazítá”. Az elbeszélést summázó pázmányi kommentár: „így vésztők, mintha Fa-pénz lett volna, nagy mód nélkül szép országunkat”. Vád és szemrehányás, a retorikai vituperáció szövegalakzatai kísérik a történeti események előadását, amelynek érzékelhető célja az intelem, az önvizsgálatra ösztönzés, a végveszély elhárítására történő mozgósítás. 5 Varsányi 2006.47-54.; Uő. 2008.645-678.; Uő. 2010.213-224. 6 Perjés 1975.8-9. 197 1 I
