Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Hóvári János: Bevezető gondolatok. Magyarország-sakktábla: 1541-1568. Magyar hősiesség és vergődés a Habsburgok és az Oszmánok szorításában és bűvöletében
tonák Spanyolországban sem szálltak partra, de Észak-Afrikában évszázadokig megvetették lábukat. így a szulejmáni előrenyomulás meghatározó területe a kontinentális Európában Magyarország volt. Hazánk lett a fő háborús sakktáblája a 16-1 7. században a közép-európai, de időnként az európai történelemnek is. Sokáig nem volt világos, hogy Habsburg oldalon ki is sakkozik Szulejmán szultánnal: a nagyhatalmú V Károly, vagy a magyarországi vészhelyzetben az ország királyaként is uralkodó Ferdinánd. Azáltal, hogy a szultáni haderő 1529 őszén ostrom alá vette Bécset, a törökkérdés egész Európában más kontextusba került. A Német-római Birodalomban nyilvánvalóvá vált, hogy a szultáni sereg képes eljutni Bajorországig, illetve Cseh- és Morvaországig. Kár volt a Magyar Királyságot magára hagyni, gondolhatták sokan. Luther Márton is megértette, hogy a török veszély nem csupán „isteni büntetés”, hanem gyakorlati kérdés. V Károly csak a Földközi-tengeren akart Szulejmánnal hadakozni. Habsburg Ferdinánd azonban országait védve került bele a török politika fő vonalába, azzal, hogy 1531-ben beiktatták római királynak, s nyilvánvalóvá vált, hogy bátyja örököse lesz, ha túléli őt. Ezzel birodalmi szerepe és tekintélye is komolyabb lett. 1532-ben a szultáni sereg, mint köztudott, már nem jutott el Bécs alá: a Habsburgok világában érdemi védekezés kezdődött el, és vele együtt az esetleges visszacsapásra való felkészülés is. A szultán tanácsadói is belátták, hogy Közép-Európában kemény fába vágták a fejszéjüket, és V Károly megbízottjaival békét kötöttek. Az 1533. évi békeszerződés a Német-római Császárság és az Oszmán Birodalom között mindkét félnek lehetőséget adott, hogy figyelmét más, égetőbb kérdésekre terelje. Pár nyugodtabb év köszöntött be Magyarországra, de hamarosan kiderült, előny ebből sem származott. Szulejmán szultán magyarországi szövetségesének, a sakktábla világos királyának, Szapolyai Jánosnak a halála (1540) új helyzetet hozott az Oszmán-Habsburg vetélkedésben. Ha Szapolyai örökösei betartják korábbi szerződéses ígéreteiket ( 1538), és átadják országrészüket Ferdinánd híveinek, a szultánnak nem maradnak sakkbábui a Magyarország-sakktáblán. A szultán aligha tehetett mást, mint hogy seregével a következő évben Magyarországon termett. Megakadályozta, hogy Buda Habsburg kézre kerüljön, s vele az ország nagy része Ferdinándot kövesse. Az ország keleti részén pedig a Szapolyai család és híveik segítségével megerősítette a magyarországi oszmán orientációt. A magyar világ szinte 1526 őszétől fennálló kettéosztódására ezzel új szultáni pecsétet rakott, amelyet Magyarország a 17. század végéig viselt, hol szégyenkezve, hol büszkén, hol kényszeredetten, hol reálpolitikai evidenciaként. Az ország középső részének, s vele Budának elfoglalása pedig azt jelezte, hogy nem mondott le római császári álmáról, az egész Közép-Európa feletti uralom megszerzéséről: ha eljön az idő, serege ismét ostrom alá veszi Bécset. De ez az idő neki nem jött el. Azonban álma, vágya és célja jóval túlélte őt. 1683-ban az
