Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)

Hóvári János: Bevezető gondolatok. Magyarország-sakktábla: 1541-1568. Magyar hősiesség és vergődés a Habsburgok és az Oszmánok szorításában és bűvöletében

-területeken az új hit szélsebesen terjed, mert ott semmiféle akadályba nem ütközik, sokkal gyorsabban, mint azon az oldalon, ahol ők Krisztusért vitézkednek. Az pedig többnyire csak Budán és Bécsben volt köztudott, hogy az Oszmán Birodalom félelmetes hadseregében mennyi keleti keresztény szolgál. A tisztek között pedig renegátként Európa szinte minden nemzetének fiait meg lehetett találni.

Ennek a történelmi sakkjátéknak van emlékezete, valamint utólagos történelmi és nemzetpolitikai megítélése is. Jól tudjuk, hogy a játszmát a Habsburg Birodalom nyerte meg, és ezzel hazánk a 17. század végén, illetve a 18. század elején felszabadult a közel két évszázados török uralom alól. Ezzel az oszmán-török politikai orientáció is kiiktatódott a magyar politikai világból. Sokáig úgy tűnt, a sötét bábuk voltak a „jó magyar” sakkfigurák, mert azokat a Habsburg-ház mozgatta. Az eredményt illetően ezt el is kell fogadnunk. De ez aligha lehet „fair” azokkal szemben, akik a 16. század elején vagy valamikor később hirtelen a nagy sakktábla valamelyik szögletétben találták magukat, s a legtöbb esetben nem is tudták, hol is vannak. S azt különösen nem, hogy csupán sakkfigurák egy felettük álló nagy rendszerben. Akik viszont tisztában voltak a helyzettel, egyszerre éltek és visszaéltek vele, és úgy vélték, hogy lépéseikkel a testvérharcok ellenére is, hazájuk boldogulását szolgálják. Az utókor pedig sok esetben aligha tudja, hogy a világos vagy a sötét bábuk mellé álljon-e: van, akit elítél; van, akit felnagyít; van, akiről hallgat. Csakhogy ezek az elmúlt századokban - valamint korunkban is - nem szinkronban zajlottak és zajlanak, hanem az időben elhúzódóan más és más eredők, történelmi gyökerek és szempontok alapján. A post festa sakkjáték természetesen csak virtuális tud lenni, de ereje a történelmi emlékezetben hatalmas. S jól tudjuk, hogy ez napjainkban is zajlik. A sakktábla két oldalán ma már nem császár-királyok és szultánok ülnek, hanem történészek, irodalmárok s nem ritkán politikusok; nyomukban pedig a történelem iránt érdeklődő vagy annak bűvöletében élő emberek. E sorok írója nem szeretne egyik oldalra sem ülni, csak felülről szemlélni és szakértőként elemezni a valódi és a virtuális játszmát Ez azonban szinte lehetetlen: bábu vagyok magam is a sakktáblán (miként minden kései játékos, akár tudja ezt, akár nem), az átörökített történelmi tudat, a korhoz való személyes viszonyulásaim és a jelenben megélt élményeim okán, annak minden hasznával és kárával együtt.

A történelmi sakktábla egyik oldalán 1520 és 1566 között Szulejmán szultán ült: a világos bábuk irányítója. Ügyes és nagyravágyó stratéga-szultán, aki tisztában volt azzal, hogy ereje hatalmas. Fodor Pál számos remek munkában írta meg, hogy a Római Birodalom török császára akart lenni, s e cél megvalósítása érdekében temérdek erőt tudott összpontosítani. Flottája évtizedekig harcolt a Földközi-tengerért, ahol V Károly tengerészei voltak az ellenfelek. A szultáni haderő nem jutott el soha Róma falaihoz, bár ennek tervezése folyt. A török ka10