Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Korpás Zoltán - B. Szabó János: "Ha követségbe jöttek, sokan vannak, de ha katonának, kevesen." Az 1551-es országegyesítési kísérlet katonai hátteréhez: 16. sázadi Habsburg haderők és stratégiák Európában
hadtörténelmi eseményének beállítani.54 Feltehetően sok minden igaz is a fenti jelzőkben. Ugyanakkor, ha a részletes adatok mögé nézünk, akkor meglepő dolgot fedezzünk fel. Az 1566-os lázadást követő spanyol beavatkozás 1567 nyarán úgy indult, mint egy lázadó tartomány kisebb haderővel történő megregulázása. Ugyanakkor fontos kiemelni azt is, hogy ez nem volt irreális terv, sőt egészen 1572-ig ez a politika látszólag sikeres is volt. 1572 folyamán - itt nem tárgyalandó körülmények okán - a lázadás drasztikus gyorsasággal eszkalálódott és csak az azt követő hónapokban és években alakult át azzá a vérszivattyúvá, amit nem egy történész és irodalmár gyakran az első világháború lövészárkaival hasonlít össze. Röviden: a spanyol-Habsburg „belterületnek” tekintett németalföldi lázadás rendezésére II. Habsburg Fülöp hasonló erőkkel és megoldásokkal operált mintegy 5 éven keresztül, mint pár évvel korábban nagybátyja, I. Ferdinánd magyar király 1549 és 1556 között a hasonló módon a magyar korona részeként kezelt Erdély esetében. A legnagyobb különbség viszont az volt, hogy miután a kezdeti kisebb méretű katonai beavatkozás mindkét helyen kudarcot vallott, a királyi haderő erdélyi kivonulásával szemben, Németalföld esetében II. Fülöp a tartomány megtartása érdekében sokszorosára növelte katonai erejét és jelentős haderőt tartott fenn hosszú évtizedeken keresztül, szinte elviselhetetlenül nagy költségek mellett.55 Ugyanakkor, bár az 50-80 000 fős seregek folyamatos fenntartásának költségét II. Fülöp fiskusa látszólag, rövidtávon többé-kevésbé kezelni tudta, de abban minden szakértő egyetért, hogy a németalföldi katona- és pénztemető volt az egyik legfőbb ok, hogy a Katolikus Monarchia a 17. században gazdasági csődhelyzetek sokaságán ment keresztül és tartós hanyatlásba került. A Németalföldért meghozott dinasztikus áldozatot a Katolikus Monarchia sosem heverte ki. Ezzel szemben Ferdinánd korlátozottabb pénzügyi és katonai lehetőségeivel végrehajtott országegyesítési kísérlete, bár hasonló módon pár év alatt kudarcot szenvedett, Ferdinándnak, - még ha esetleg meg is fordult volna a fejében - saját korlátozott lehetőségei okán a masszív oszmán fölénnyel szemben messze nem volt meg a szükséges a pénzügyi és politikai ereje, hogy az 1551-1555 között az oszmán beavatkozások miatt egyre romló helyzetben erdélyi kormányzatát megmentse az összeomlástól.56 Az 1566. évi németalföldi lázadást követően II. Fülöp utasítására Alba III. hercege, Fernández Álvarez de Toledo, a navarrai hódító unokája, a spanyol haderő gerincét, a négy állandó „öreg” terciot indította el Németalföld felé. Az 1567. július 12-én tartott mustra alapján a lombardiai tercio 10 kompániát számlált, mintegy 2204 fővel. 54 E fejezet során az alábbi főbb munkákra hagyatkozunk: Kamen 2004.; Parker 2000.; Martínez Ruiz 2008.774-833. 55 A költségekről lásd részletesen Parker 2000.140-157.; Martínez Ruíz 2008.804-811. 56 Oborni 2002.; Az 1555-1556 évi „végjátékhoz’ lásd B. Szabó 2016.27-50.; Oborni 2008. 103 !
